Máskor ha volt bennem valami csak egyszerűen leírtam. Most valamiért ez nem megy. Annyiszor nekifutottam már de egyszerűen bentragad. Nem jön ki, fulldoklom tőle és csak erőlködés lesz a vége. Nem értem miért van ez...

Pedig mostanság egész jól vagyok. A depresszió kordában tartható, ha eléggé elfoglalt vagy és szereted amit csinálsz. Még akkor is ha botrányosan kimerít. Az összes létező energiám le van kötve, sőt még az is ami nincs.

A melóban elég jó pozíciót értem el, nemrég a főnök személyesen is megdicsért. Persze a felelősségem is egyre nagyobb, amit néha nehezebben viselek de ez ezzel jár. Rengeteget tanultam, szeretem amit csinálok és időnként saját korlátjaimat töröm át. 

Szorongó típus vagyok a jelenlegi lelkiállapotomtól függetlenül. Mindig mindenen paráztam már gyerekként is. A szabályokat sosem szegtem meg. Elgondolkodtató kicsit, hogy ez miért alakult így hisz édesanyám mindig a jóra nevelt bár nem volt egyszerű dolga hisz nagyon fiatal volt és egyedül kellett megoldania ezért néha a példa az kicsit szabályt megszegő volt, ezt hozta a kényszer. Én mégis zsigerből ellene mentem az ilyen dolgoknak... A szabályokat most is szeretem de a minden fölösleges felelmemmel szeretek megbirkózni. Panikrohamra hajlamos emberként ez különösen izgalmas feladat, de valami perverz élvezet fog el, amikor benne vagyok egy rettegett szituációban és megélem minden gyötrelmét. Mondok egy példát: tériszonyom van és a nagy vizektől is félek, mégis szívesen költöznék valami nagy hegy tetejére vagy a tengerpartra. Pedig rettegek tőle. Másik példa, ez talán jobb: ha csak képen látok kígyót, már attól is kiráz a hideg és menekülnék, ennek ellenére amikor lehetőségem volt rá megfogtam egyet. Azóta is rosszul vagyok a látványtól is, időnként rémálmaimban is előjön, de tudom hogy ez már nem rajtam múlt, én szembenéztem vele.

Na mégiscsak sikerült pár gondolatot kierőszakolni magamból... 

Forrósodik a talaj covid téren. Sokszor gondoltam rá, hogy kellene írni róla, de mindig arra jutottam, hogy ezt az egészet már teljesen átitatta a politika, egyszerűen nem lehet 2 mondatot elmondani a témában anélkül, hogy ne érintenénk valami kényes pontot, tehát inkább hallgatok, mert ide nem akarok politikát.

Utobbi időben minden héten pozitív lett valakinek a tesztje a melóban. Lassan elfogyunk. Mindenki otthon fekszik félholtan. Emberhiány és a védelmi intézkedések miatt extra teher van azokon, akik még munkaképesek, ami senkinek nem tesz jót. Én amúgy úgy érzem csak a szerencsén múlt, hogy 52 negatív pcr tesztet tudhatok magam mögött. Ha ezt mind a lottóra használtam volna fel (mármint a szerencsét), akkor már rég valami messzi szigeten tenném a semmit és nem életeket próbálnék menteni itthon.

Egyébként jól vagyok. Úgy érzem most tudok igazán kiteljesedni a munkában, ami amellett, hogy kimerít fel is tölt. Testem fáradt, lelkem elégedett. Hivatalosan nem vagyok vezető beosztásban, de a dominanciát nem tudom visszafogni. Mindig azt hittem nem vagyok vezető típus, ezért sem akartam az eredeti szakmámnál maradni, most viszont érzem, hogy ez nekem való. Kézben tartom a dolgokat, fejlesztéseket viszek végig, a javaslataim bekerülnek a napi rutinba és oktatok is. Minden megvan, amit szeretek.

Minden hajnalban úgy megyek dolgozni, hogy épp csak nem perdülök táncra a buszon. Ez mondjuk a Spotify hibája is: túlságosan kiismert és kapom a kedvemhez illő zenéket.

Januárban jött az érzés, hogy szeretnék többet olvasni. Oké, de mivel kezdjem? A 80 nap alatt a föld körül március óta várja, hogy befejezzem... Be fogom, de nem most. Most valami másra vágyom. Kezdenem kell valamit magammal így belevetettem magam az "önfejlesztő" könyvek világába. Ettől a kifejezéstől egyébként a hideg ráz, emiatt pontosan tudtam mit nem akarok. Messziről elkerültem azokat a műveket, amik "Add meg az esélyt, hogy megtörténhessen!" szintű szarokat puffogtatnak. Ezekkel nem vagyok előrébb, én kapni akartam valamit.

Érkezett is a Libritől pár napon belül a nagy csomag, benne egy nagyon várt alkotással, amit már egy ideje kiszúrtam magamnak. Neki is estem és csak úgy faltam a lapokat és amikor a könyv végére értem és becsuktam azt, egyetlen gondolat üvöltött a fejemben "nekem sosem szabad gyereket szülnöm!!!!!"

Hogy miről is van szó: Orvos-Tóth Noémi - Örökölt sors.

Igyekszem nem általánosítani, ezért nem azt írom, hogy a mai világban már mindenki lelki roncs, hanem kevésbé őszintén és árnyaltan azt mondom, hogy sokan. A társadalom jelentős része törött belül. Sokan nem is tudják, csak szenvednek hogy nem megy ez, nem megy az, szar minden, pedig ők mindent beleadnak és nem veszik észre mekkora gát van bennük, hogy tényleg jól tudják csinálni. És én nem hibaztatok senkit. Mindenki megérdemelné, hogy a lelkét rendbe tegye valaki és akkor talán egy picivel jobb hely lenne ez a világ.

Mindig tudtam, hogy életünk első percétől minden esemény fontos, minden inger hozzátesz ahhoz, akik vagyunk. De azt sosem gondoltam, hogy ennyire.

Az írónő konkrét példákon mutatja be az olvasónak, hogy bizonyos események, mondatok mennyire rányomják a bélyegüket valakinek az életére akár generációkon átívelően is. Kedvencem a családi jelmondat, ami biztos mindenkinél van. Valami, amit már a dédszülők is mondogattak, ami beleívódott az egész család lelkébe és akár tudattalanul is a magáévá tette és meghatározza az életét. Ilyen nálunk is van és mindig ideges leszek ha meghallom, mert egy hülyeség és mindig igyekeztem ellene menni, közben meg észreveszem a tetteimen, hogy már megint aszerint cselekedtem. Hiába, ezt hallgatom 30 éve.

A könyvet mindenkinek kötelezővé tenném, én biztos hogy időnként újra fogom olvasni. Sokmindent megmagyaráz, de mivel kb a sejtjeinkbe ívódott dolgokról van szó nem egyszerű változtatni rajtuk. 

És hogy miért jutottam arra, hogy sosem szabad gyereket szülnöm? Úgy érzem nincs már annyi időm hátra, hogy a sok sebet, amit hordozok rendbe tudjam tenni, mielőtt gyereket vállalok. Ha meg így megyek bele, akkor szándékosan valasztok neki egy nehéz életet, ugyanis amiatt amit tőlem a nulladik pillanatban kap már bajokkal indul. Ő még nincs, de már szeretem annyira, ahogy ne akarjak neki lelki fájdalmakat okozni és sajnos ez olyan dolog, amit hiába nem akarok, nem tehetek ellene.

Az egész fiatalságomat az a belső feszültség járta át, hogy "csak teherbe ne essek". Az átlagnál talán jobban ráfeszültem a témára, okozott is ez elég sok szart az életemben, de legalább nem estem teherbe. Akkor is tudtam, hogy jobb lenne ha nem lenne soha gyerekem. Úgy éreztem amiatt, amilyen vagyok sosem tudnék neki megfelelő példa lenni, nem tudnám azt adni, ami jár, amit megérdemel. Most így utólag magyarázatot kapott ez a gondolat, amit kb 15 éve hordozok.

Tudom, jónéhány bejegyzéssel korábban arról írtam, hogy remélem most már a gólya is bekopogtat... A fentiektől függetlenül megvan bennem a vágy, át AKAROM élni azt, hogy növekszik bennem a gyermekem, de sajnos a felmenőktől nem csak a lelkünk örököl dolgokat, hanem a testünk is és vannak akiknek nem elég csak szétteni a lábukat, ahhoz hogy gyerekük legyen. Vannak akik sok orvosnak is szétteszik, fájdalmas vizsgálatokon és egyéb beavatkozáson mennek át, és mégsem.

Nem tudom, hogy a gondolatok amik mindig velem voltak váltak-e valósággá, vagy a valóság a gondolatokkal próbált felkészíteni arra, ami jön. Talán sosem tudom meg, hogy ha nincs bennem ez a feszültség oly' sok éven át, akkor máshogy alakult volna-e. Sosem tudom meg, hogy mi volt előbb: a nem lehet vagy a nem akarok gyereket. Melyik okozta melyiket? 

Az viszont biztos, hogy ez a egy fantasztikus könyv, csak ajánlani tudom, ha egy kicsit barangolni akarsz a családi miértekben... 

2020 számomra az újrakezdésről szólt. Végre megtaláltam a helyem: egy olyan munkát, amit nem munkaként élek meg. Rendeztem az életem fizikai részét.

2021 a lelki, szellemi oldalról fog szólni. Nem szándékosan alakult így, a főnököm keze is bőven benne van a dologban. Olyan önismereti úton megyek végig, ami elkepesztő. Kicsit visszabillent a világ a 4 sarkába, így én is stabilan tudok a lábamon állni. Arról meg, hogy mi van a melóban már kétszer elkezdtem írni, de nem lett olyan, amilyennek akarom. Szóval még érik.

Nagy előrelépés előtt állok, rengeteget kell tanulnom a következő hónapokban, ami fantasztikus. Más fizet ezért, én meg még fizetést is kapok érte. Lehetne jobb?

Életem legjobb döntése volt a pályaelhagyás. Sajnos úgy látom sokan teszik ezt... Mennyivel jobb lenne, ha mindenki azt tanulná, ami valóban érdekli és neki való, nem pedig valami teljesen mást, hogy majd egy számára haszontalan diplomával a zsebében 30 évesen tanuljon újra valamit... Milyen jó lett volna, ha gimiben lett volna annyi önbizalmam, hogy magasabbra tegyem a lécet. Milyen jó lett volna, ha a "mi van ha nem sikerül?" kérdés helyett valami biztató mondatot kapok... Hisz sikerült. És sikerült volna több is. Teljesítem most 10 évvel később... 

Sosem éltem még át ilyesmit. Legalábbis úgy nem, hogy éreztem vagy felfogtam volna.

Nyilvan most minden ezzel van tele, ezért uncsi itt is erről olvasni, de meg akartam örökíteni. 

Késő kelést követően a nappaliban a fekvő karácsonyfa képe fogadott. Persze a kezdeti sokk (óbaszkinemár) után kellett egy kv és némi ücsörgés, hogy erőt gyűjtsek a romok eltakarításához.

Negyed órával később a maradék kávémat szűrcsölve, tűlevelekkel a hajamban ültem a kanapén és bámultam a kicsit hiányos díszekkel (többi a földön szanaszét) és részeges girlandokkal tarkított fát, ami egyszer csak megrázkódott. A fent maradt gömbök himbálózni kezdtek én meg azon gondolkodtam, hogy mi a fene történik, már megint a padlóra akarja vetni magát? Ebben a pillanatban a furcsa morajlás is feltűnt, majd az, hogy mozog a kanapé alattam.

Rettentően megijedtem. Az egész nem tartott tovább fél percnél. Utólag visszagondolva izgalmas fél perc volt, de ha lehet kihagynám a folytatást... 

Már megint itt a karácsony a nyakamon és csak, hogy ne törjük meg a hagyományt idén is jó lelkiállapotban talál.

Használok egy appot, ahol tudom jelölni, hogy mit csináltam aznap és milyen kedvem van, milyen volt az idő, hogy aludtam... Nagyon szeretem egyébként. 5 fokozata van a hangulatoknak és azon belül lehet létrehozni kategóriákat. A jelenlegi hanulatomra így már két hete egy hatodik verzió érvényes, mégpedig az, hogy annyira vagyok mélyen ezen a skálán, hogy az appot sincs motivációm megnyitni. Szeretek mindent dokumentálni, szeretem a rendszert, a rendet, de most már több mint két hete fokozatosan elengedtem a dolgokat. Kicsúszott a kezemből minden. Próbálom egyben tartani, amit kell, de csak annyira, amennyire tényleg muszáj. Közben egyre jobban belevetem magam a munkába már munkaidőn kívül is, az valahogy úgy köti le az agyamat, hogy közben ha el is engedem nincs rajtam a nyomás, hogy de nem fejeztem be, mert nem is kellett.

A karácsonnyal még sehogy sem állok. Mondjuk végig dolgozni fogok, szóval legszívesebben pont leszarnám, hogy karácsony van, de ilyenkor muszáj megbolondulni és sokat főzni, sütni, enni... Pont semmi kedvem az egészhez. Skippelném ha megtehetném...

Talan ennek az egésznek az az oka, hogy próbálom megkeresni a hibát a gépezetben (bennem) és rengeteg kérdést teszek fel magamnak, a válaszok meg nem mindig tetszenek. Tisztában vagyok a hibáimmal és szeretnék javítani rajtuk, de amikor épp elkövetem őket nem vagyok tudatában. Közben úgy érzem, hogy valahol valamikor elveszítettem önmagamat és ami jobban zavar, hogy nem találom a nőt magamban. Sokszor kérdezem meg magamtól, hogy mit szeretnél, de ilyenkor a tücsök ciripelésen kívül nem hallok mást ebben a képzeletbeli beszélgetésben. Talán a jövő (10) év nagy feladata ezt kitalálni... 

A megcsalásról sajnos két szemszögből is tudok beszélni. Szerető sosem voltam, legalábbis nem tudok róla. Megcsalt és megcsaló viszont igen.

A megcsalásnak mindig nagyon egyszerű oka van: valamit nem kap meg az illető abban a kapcsolatban. Az esetek nagy részében ez a szexet érinti, kisebb részben az érzelmeket.

Amikor megfogalmazódik valakiben a gondolat, hogy hiányzik valami, vagy nincs rendben és tenni akar ellene, akkor két lehetősége van: megbeszéli a párjával és együtt megoldják vagy pedig megoldja magának mással. Azért, hogy ez a helyzet egyáltalán kialakul nem tudom ki a felelős. Lehet hibáztatni a megcsalt felet, hogy ő rontott el valamit, de lehet hibáztatni mindkettőjüket is, hisz együtt vannak abban a kapcsolatban, együtt rontották el. Viszont ha a megcsalás mellett dönt az illető az attól kezdve az ő hibája, hisz dönthetett volna máshogy is.

Amikor a megcsalt fél szerepében voltam mérhetetlen dühöt éreztem. Egy részét a párom irányába és másikat pedig magamra zúdítottam. Úgy éreztem a nőiségemben alázott meg, részben nyilvánosan és ez mérhetetlen szégyenérzetet okozott. Dühös voltam magamra, hogy hagytam hogy ez megtörténjen. Dühös voltam rá is, hogy megtette. Egy ilyen "élmény" örökre sebet ejthet az ember lelkén, amit utána hurcol magával a következő kapcsolataiban. Miért tette? Mert neki egy nő nem elég. 

Amikor én voltam a csaló, akkor igazából menekültem. Magamnak sem vallottam be, hogy az egy bantalmazó kapcsolat volt, ahol egy szardarabnak éreztem magam, hiába mondták mások. A szar hétköznapokból menekvés volt az a pár bizsergéssel, kedvességgel, szeretettel és izgalommal töltött lopott óra. Hogy bánom-e? Nem.

Viszont a körülmények nem adnak feloldozást, a megcsalás minden esetben szemét dolog. Én tanultam belőle, nem tenném meg újra. Van, hogy csak simán menni kell... 

Tavaly ilyenkor életem legnehezebb időszakát éltem. Minden, amiben addig biztos voltam, ami magát az életemet adta egyik pillanatról a másikra összetört, átválzotott a probléma forrásává... Tavaly ilyenkor rengeteget veszítettem. Munkát, hobbit, pozíciót, egzisztenciát, pénzt és az életkedvemet. Mégis kénytelen voltam talpon maradni, megoldást keresni, terveket szőni, mert hát élni kell még akkor is ha nem akarsz.

Felvettem a robot jelmezt és csak mentem előre, mindegy mi van belül, mindegy mennyire haldoklom, csinálni kell. A gyászom még nem múlt el. Nem tudom, hogy valaha el fog-e. Egyelőre ezzel kapcsolatban maradok a dobozolás művészeténél, bár szinte naponta nyitogatom önszántamból, és leskelődök bele, hogy mizu, de amikor jön a szorítás, a fájdalom, gyorsan visszacsukom a doboz tetejét. Szar úgy gyászolni, hogy valójában eszed ágában sincs elengedni az adott dolgot...

Az évet egy elég borúlátó bejegyzéssel kezdtem, és sajnos olyan túl nagyot nem tévedtem, ugyanis beütött a korona. Személy szerint nem ismerek senkit, aki emiatt elveszítette volna az állását, de tény, hogy a mi bevételeink is megcsappantak, annak ellenére, hogy rengeteget dolgoztunk az elmúlt fél évben. A tervem az volt, hogy az első félévben a szarcunamit takarítom fel, a másodikban meg az elkövetkező életünk alapköveit teszem le, és amikor beütött a korona magam sem gondoltam, hogy ez megvalósulhat. Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy végülis annyira nem szar a helyzet. Jelen állapot szerint csak 3-5 hónap csúszásban vagyok a terveket illetően. Van ami kicsit elhúzódott, de van, ami kicsit előrébb tart, mint kellene, szóval lehet, hogy átlagosan az év végére kijön a dolog.

De ne ugorjuk át ennyire a nyarat... A melóban normalizálódott a helyzet, még szabira is el lehetett menni (valójában kötelező volt), ami engem kikészített. Az élet rendes volt valamilyen szinten és a szart nem akkor zúdította a nyakamba (ismét, de ez most kis szar), amikor nem birkóztam volna meg vele, hanem amikor tudta, hogy ráérek. Sok minden tönkrement és a nyaralásunk sem jött össze és úgy kb a negyedik napon tört rám egy olyan mély depressziós időszak, amit nagyon hosszú ideje nem éltem meg. Arra kellett rájönnöm, hogy a depressziómra tüneti kezelés a munkám, mivel annyira le vagyok foglalva testileg és szellemileg is, hogy nincs lehetőségem a lelki szarjaimmal foglalkozni. A szabi alatt viszont nem voltam eléggé lekötve és az agyam elszabadult. Volt hogy csak álltam és zokogtam, mert nem voltam képes mást csinálni. Már szinte vártam, hogy visszamenjek dolgozni, mert elviselhetetlen volt az otthon lét.

A tervekre visszatérve... A tavalyi szarcunami egy része letudva, az anyagi kár jelentős. Egy másik része még folyamatban, remélhetőleg 1 hónapon belül attól is megszabadulunk, és lesz némi kis kompenzáció, ami ráfér a bankszámlámra.
A jövő építés pedig elég jól áll. Házvásárlás a következő napirendi pont ha minden jól megy nem is olyan sokára.

Lelkileg meg mondjuk, hogy oké vagyok. Tudom mi kell a hullámvölgyek elkerüléséhez, és tudom azt is hogy másszak ki nagyon gyorsan belőle. A hangulatom többnyire stabil oké szinten van, se nem jobb se nem rosszabb.

Még nincs itt az év vége, ez mégis egy összegző bejegyzésenk tűnik így utólag. Bár úgy érzem volt mit összegezni. Néha jó visszatekinteni, hogy aztán tudjam miért kell előre menni. Megvan a célom és mindennél jobban szeretném minél előbb elérni, hogy végre visszakapjak kicsit abból ami régen volt... (Ugye, hogy eszem ágában sincs elengedni?)

Miután a főnököm látta, hogy kinyiffanunk napi 12-13 óra munkától és a vírushelyzet ellenére a "kliensek" száma nem csökkent, hanem nőtt úgy döntött változtat a stratégián és visszaállunk egy félig már az eredetire hajazó beosztásra. Én a továbbiakban is minden második héten otthonról dolgoztam és a túlórák száma is lecsokkent napi 1-2-re szóval mindenki boldog volt. Aztán jött a fellélegzés: teljes beosztás-visszaállítás. Végre. Nem kell egyszerre 4 dolgot csinálni, elég csak a szokásos kettőt. 

Mi mindent megtettünk, hogy megvédjük magunkat és a céget egy esetleges karanténtól és merem remélni, hogy nem most a "nyitás" után üt be a szar. Azt látom a legtöbb ember lazán kezeli a dolgot, pedig nagyon nem kellene. Úgy látom, hogy "a vírus csak akkor fertőz, ha a kormány azt mondja" elv érvényesül, ami nettó faszság. A témával kapcsolatban sokmindenen felhúztam magam és tényleg igyekszem túllépni rajta, de nehéz.

A végére pedig itt hagyok egy gondolatot, ami első ránézésre lehet önzőnek tűnik, de gondold csak kszépen át és rájössz, hogy attól még lehet jogos...

Egy kapcsolat (bármilyen jellegű) mindkét fél számára jövedelmező kell legyen. Nem szólhat csak az egyikükről, nem létezhet csak az egyikük kedvéért. Erre nemrég jöttem rá, mert belekeveredtem egy ilyen szituációba és elemezve a helyzetet rájöttem, hogy én ettől semmit nem kapok. Vagyis amit kapok azt megkapom a jelenlegi szinten is, magasabb szintre fölösleges emelni, mert én akkor se fogok többet kapni. Önző dolog? De attól még igaz. Gondold át!

Poszt, ami napok óta várja, hogy mi lesz a sorsa...

Én nem értek most sokmindent. Nem történet nagy dolog, csak 2 hónapig kellett mindenkinek a seggén ülni. Az, hogy vannak akik a munkájukat veszítették el az egy dolog, azt megértem, hogy probléma, de az hogy valaki nem mehet el fagyizni vagy sétálni, esetleg túrázni az erdőbe és emiatt megy a sírás-rívas na az sok. Ki vannak borulva az emberek amiatt, mert a lakásunkban kell létezni. Micsoda probléma!

Én örülök, ha végre itthon lehetek, pihenhetek, kikapcsolódhatok, rendbe rakhatom a lakást. De nyilván velem van a baj, hogy szeretek az otthonomban lenni...

Az elmúlt hetekben kénytelen voltam nagyon összekapni magam mert a napi 12-13 óra munka az alap, emellett háziasszony is vagyok, tehát van otthon is dolgom bőven. Néhány hónapja ennél kevesebb terheléstől is kikészültem, most meg kussolok. Az tény, hogy a negyedik-ötödik nap környékén minden héten vannak már gondok, előbb elszakad a cérna és felcsattanok valakire, hogy most már ne legyen hülye és emiatt néha szarul is érzem magam. A home office napok is egyre több feladatot rejtenek de szerencsére ott az óraszámot eléggé leredukálhattam ennek ellenére is, különben fél havi fizetesemet kéne túlóraként megkapnom, ami annyira nem tetszett a főnökömnek. Valamit valamiért...

Ha van szabad 1-2 órám a növényeimmel babrálok. Eddig is foglalkoztam velük annyit, amennyit szükséges, de most talán kicsit többet is szeretgetem őket a kelleténél. Megnyugtat. A takarítás mellett ez a másik egyszemélyes kikapcsolódási pontom. 

Az életünkkel kapcsolatban egy elég komoly döntés előtt állunk. Mármint ez a dolog már itt lebeg egy ideje de eddig távolabb volt, most meg egyre közelebb kerül. És ha azt mondom, hogy annyira hozok meg nehezen fontos döntéseket, hogy egy háztartási kisgép kivalasztasa 4 hónapomba telt, akkor talán kellőképp lefestem a jelenlegi szituáció súlyosságát. Nehéz szülés ez számomra.

 (Bár, hogy karantén vagy nem karantén, arról van még véleményem...)