Tegnap eljött a mélypont, így öt hét küzdelem után.

Én és a párom teljesen máshogy kezeljük ezt a helyzetet, amiben vagyunk jelenleg. Ő azonnal befeszült, ahogy elindult a szarlavina és hetekig csak akkor aludt, amikor a fáradtságtól már beájult, amúgy meg nézte a plafont éjszakánként, én viszont mesteri szintre feljesztettem az elzárás képességét. Valójában arról van szó, hogy kizárom a negatív helyzettel kapcsolatos minden gondolatot a fejemből. Persze percenként elő akar mászni valami, de olyankor visszazavarom a dobozba és próbálok róla nem tudomást venni. Ez persze nagyon jól hangzik, de iszonyú munkámba kerül. Úgy, hogy voltak rosszabb napok, amikor az ágyon ülve zokogtam órákig és hagytam, hogy szenvedjek, hogy utána újra fel tudjak állni onnan és valamennyire produktív tudjak lenni, a dobozolást bírtam kb öt hétig, mire eljött a mélypont. Ha ezt nem csinálom, ha hagyom a gondolatokat bóklászni a fejemben nagyon rövid időn belül megjelenik a szorítás gyomorszáj tájékon, ami kúszik felfelé, majd jön a nem kapok levegőt érzés, amit a menekülési kényszer követ. "Csak el innen!" Ki is mondtam, hogy költözzünk el. El innen. El az ország másig végére. El az emberektől, mert hánynom kell nagyon sokuktól.

Szóval választhattam: dobozolással és elkerüléssel kihúzom valameddig mielőtt kiborulnék, vagy minden nap pánikrohamba sodrom magam, akár többször is. Az előbbit választottam és úgy érzem jól döntöttem.

Tegnap aztán síri csendben ültem a kocsiban a párom mellett miközben átszeltük a várost. Volt már egy ilyen pár napja, de akkor épp azon gondolkodtam, hogy hová kéne költözni. Most viszont engedtem az agyamnak, hogy bulit csapjon, és csak az "el innen!" érzésnél kaptam észbe, hogy nem kéne.

Délután aztán, amikor harmadjára baszott föl valaki idegileg kifakadtam, de a legcifrább káromkodás sorozat sem volt elég dühlevezetésnek. Sajnos ha az illetőnek nem mondhatom el, hogy egy féreg, én nem érzek megkönnyebbülést.

Talán a mélypont eljöveteléhez az is hozzájárult, hogy rájöttem, hogy igazából gyászolok. Gyászolok és ezt nem tudom megélni rendesen. Erősnek kell lennem és támogatónak a páromal szemben, ami nem baj, hisz a nagyobb melót ő végzi, viszont én lelkileg belehaltam ebbe az egészbe. Olyasmit veszítettem el, miközben az életünk darabjaira hullott, amiről sejtettem, hogy idővel el kell engednem, de arra nem voltam felkészülve, hogy most és így. Hirtelen és drasztikusan. És én gyászlok, egyedül, és valójában erről a tényről is próbálok nem tudomást venni, mert akkor talán kevésbé lesz igazi. 

Szóval eljött a mélypont, és most már nem igazán működik a dobozolás, valahol elhagytam a dobozok tetejét, és a sok szar ömlik ki belőlük. Elfáradtam, pedig még nem látom a megoldást.