Február elején úgy döntöttem, hogy a hócipőm eléggé megtelt már és kell egy kis pihi, ezért hó végére kivettem 2 nap szabit. Igen, ilyen rengeteget. A terv a teljes kikapcsolódás volt, ami sajnos nem jött össze. A szabadságom első napjának reggelén az első infó, ami eljutott hozzám az volt, hogy hajnalban több ukrán várost is bombatámadas ért, a háború elkezdődött. Csak pislogtam, mint valami idióta, hogy neeeem ilyen nem lehet. Ez a 21. század, Európa. Mi nem csinálunk ilyesmit. Még pár nappal korábban is azt mondtam, hogy ez nem fog megtörténni, pedig arra a bizonyos esti beszédre értem haza, amit előben néztünk a BBC-n. Aztán mégis megtörtént.

Az a 4 napom teljes zombi módban telt. 0-24-ben a netet és a tv-t bújtam, mert tudni akartam mi van. Minden reggel úgy keltem, hogy "ugye most éjjel sem ölték meg az elnököt". Igen, ebbe bele lehet bolondulni, és ha nem jött volna el a hétfő reggel és nem kellett volna dolgozni mennem, ahol nem tudok egész nap híreket olvasni, akkor valszeg elvisznek a zártosztályra. Azóta próbálok távol maradni a dologtól és a tavolmaradásom miatti bűntudatomtól.

 Aztán belevetettem magam a munkába. Nem feltétlen volt szándékos, de nőtt a teher, fogyott az idő én meg túltoltam, mert túl kellett tolnom. Több olyan nap is volt, hogy sírva mentem be vagy épp jöttem haza, mert idegileg annyira kicsinált a túlterheltség. Sokszor akartam lemondani, sőt még felmondani is, de nem tettem. Aztán még időben jött az enyhülés, akkor meg az volt a furcsa, hogy van időm és nem kell rohanni.

Ennek ellenére nem rejtettem véka alá, hogy igazán szeretnék már egy kis covid szabadságra menni...

Folyt.köv.