Beütött megint egy mániás szakasz. Későn fekszem, korán kelek, végre van időm otthon tenni-venni, tanulok, mert abból sosem elég és dolgozom akár 2 műszakot is egy nap. Túltolom és lubickolok benne. Éjjel kettőkor, amikor hirtelen lemerül a belső aksi, nagy nehezen leteszem. Aludni is kell pár órát...

Furcsa ez. Kaotikus. Mint a fejemben minden.

"Nagyon-nagyon hálás vagyok neked ezért, de kérlek ne égj ki!!" - mondta már nem először. Az Ő projektjeit szeretem, várom már, hogy végre engem vigyen terepre. Szóval nem égek. Ezt végre élvezem. A többi szar miatt égek, amit muszáj csinálni de szívesen hagynám.

Hónapok óta több végén égetem a gyertyát, lelkesedés mindig volt bennem, de kb egy hete elszabadult az őrület.

Az álmom talán épp most válik valóra és én borzasztóan rettegek, hogy egyszercsak mégis véget ér. Abba belehalok. Minden pillanatot kiélvezek és talán néha még boldog is vagyok. Talán. Néha.

A munkaidőm alapvetően steril körülmények közt zajlik. Nagy ritkán lenne lehetőségem terepre menni, de egyelőre még nem jött össze. Ez az amivel pénzt keresek. Az álmom terepen zajlik, hőségben, fagyban, esőben is akár. Nyáron volt, hogy egy páciens mellett rosszul lettem, mert a hőségriadó kellős közepén a tűző napon kellett ellátni. De mindez nem számít, ha élet múlik rajta. Az enyém nem fog, én jobban leszek, de szeretném ha előbb ő tenné.

Időnként veszítünk el pácienst és az nagyon nehéz. Már egy súlyosabb eset is megvisel, ha viszont az a hír fogad korán reggel, hogy vége, akkor nehéz tovább vinni a napot. A hétvége olyan mély nyomott hagyott bennem, amit soha nem fogok kitörölni. Egyelőre csak a sírás szorítja a torkomat... Abban bízom, hogy azt a borzasztó pár óráját kicsit elviselhetőbbé tudtam tenni. Szerettem volna a fájdalmából átvenni, de azt még mindig nem lehet...