Poszt, ami napok óta várja, hogy mi lesz a sorsa...

Én nem értek most sokmindent. Nem történet nagy dolog, csak 2 hónapig kellett mindenkinek a seggén ülni. Az, hogy vannak akik a munkájukat veszítették el az egy dolog, azt megértem, hogy probléma, de az hogy valaki nem mehet el fagyizni vagy sétálni, esetleg túrázni az erdőbe és emiatt megy a sírás-rívas na az sok. Ki vannak borulva az emberek amiatt, mert a lakásunkban kell létezni. Micsoda probléma!

Én örülök, ha végre itthon lehetek, pihenhetek, kikapcsolódhatok, rendbe rakhatom a lakást. De nyilván velem van a baj, hogy szeretek az otthonomban lenni...

Az elmúlt hetekben kénytelen voltam nagyon összekapni magam mert a napi 12-13 óra munka az alap, emellett háziasszony is vagyok, tehát van otthon is dolgom bőven. Néhány hónapja ennél kevesebb terheléstől is kikészültem, most meg kussolok. Az tény, hogy a negyedik-ötödik nap környékén minden héten vannak már gondok, előbb elszakad a cérna és felcsattanok valakire, hogy most már ne legyen hülye és emiatt néha szarul is érzem magam. A home office napok is egyre több feladatot rejtenek de szerencsére ott az óraszámot eléggé leredukálhattam ennek ellenére is, különben fél havi fizetesemet kéne túlóraként megkapnom, ami annyira nem tetszett a főnökömnek. Valamit valamiért...

Ha van szabad 1-2 órám a növényeimmel babrálok. Eddig is foglalkoztam velük annyit, amennyit szükséges, de most talán kicsit többet is szeretgetem őket a kelleténél. Megnyugtat. A takarítás mellett ez a másik egyszemélyes kikapcsolódási pontom. 

Az életünkkel kapcsolatban egy elég komoly döntés előtt állunk. Mármint ez a dolog már itt lebeg egy ideje de eddig távolabb volt, most meg egyre közelebb kerül. És ha azt mondom, hogy annyira hozok meg nehezen fontos döntéseket, hogy egy háztartási kisgép kivalasztasa 4 hónapomba telt, akkor talán kellőképp lefestem a jelenlegi szituáció súlyosságát. Nehéz szülés ez számomra.

 (Bár, hogy karantén vagy nem karantén, arról van még véleményem...)