BoriBlog

Random esti

2020. május 15. 07:44 - BoriBori0422

1.jpgPoszt, ami napok óta várja, hogy mi lesz a sorsa...

Én nem értek most sokmindent. Nem történet nagy dolog, csak 2 hónapig kellett mindenkinek a seggén ülni. Az, hogy vannak akik a munkájukat veszítették el az egy dolog, azt megértem, hogy probléma, de az hogy valaki nem mehet el fagyizni vagy sétálni, esetleg túrázni az erdőbe és emiatt megy a sírás-rívas na az sok. Ki vannak borulva az emberek amiatt, mert a lakásunkban kell létezni. Micsoda probléma!

Én örülök, ha végre itthon lehetek, pihenhetek, kikapcsolódhatok, rendbe rakhatom a lakást. De nyilván velem van a baj, hogy szeretek az otthonomban lenni...

Az elmúlt hetekben kénytelen voltam nagyon összekapni magam mert a napi 12-13 óra munka az alap, emellett háziasszony is vagyok, tehát van otthon is dolgom bőven. Néhány hónapja ennél kevesebb terheléstől is kikészültem, most meg kussolok. Az tény, hogy a negyedik-ötödik nap környékén minden héten vannak már gondok, előbb elszakad a cérna és felcsattanok valakire, hogy most már ne legyen hülye és emiatt néha szarul is érzem magam. A home office napok is egyre több feladatot rejtenek de szerencsére ott az óraszámot eléggé leredukálhattam ennek ellenére is, különben fél havi fizetesemet kéne túlóraként megkapnom, ami annyira nem tetszett a főnökömnek. Valamit valamiért...

Ha van szabad 1-2 órám a növényeimmel babrálok. Eddig is foglalkoztam velük annyit, amennyit szükséges, de most talán kicsit többet is szeretgetem őket a kelleténél. Megnyugtat. A takarítás mellett ez a másik egyszemélyes kikapcsolódási pontom. 

Az életünkkel kapcsolatban egy elég komoly döntés előtt állunk. Mármint ez a dolog már itt lebeg egy ideje de eddig távolabb volt, most meg egyre közelebb kerül. És ha azt mondom, hogy annyira hozok meg nehezen fontos döntéseket, hogy egy háztartási kisgép kivalasztasa 4 hónapomba telt, akkor talán kellőképp lefestem a jelenlegi szituáció súlyosságát. Nehéz szülés ez számomra.

 (Bár, hogy karantén vagy nem karantén, arról van még véleményem...)

Szólj hozzá!

Zagyva gondolatok

2020. április 15. 10:49 - BoriBori0422

Lehet csak nagyon érzékenyítve vagyok jelenleg, de van egy furcsa érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, ami mostanság történik. Olyan, mintha a Föld "immunrendszere" bekapcsolt volna, vagy az univerzum akarná helyrehozni amit elcseszett azzal, hogy hagyta az embert ennyire elszaporodni...

Az ember nem él együtt a természettel, a bolygóval, hanem élősködik rajta és ez persze nem mehet a végtelenségig. Kb 4 hónapja elkezdtem írni a témában de időhiány miatt sosem készült el a poszt. Talán most majd egy új szemszögből kellene megfogni a témát.

Minden évben sújtják komoly katasztrófák a Föld valamely kontinensét, de valahogy most sok volt. Az emberiségnek rá kéne jönni, hogy ez így nem mehet tovább és nagyon szeretném azt hinni, hogy ez meg is történik, de sajnos tudom, hogy nem fog.

Áhh zagyva gondolatok... Csak kavarog minden. 

Szólj hozzá!

Korona ügy

2020. április 11. 07:32 - BoriBori0422

A korona helyezet megváltoztatta az egész életünket. Mindenkiét.
Nyilván kellemetlen, hogy korlátozva vagyunk bizonyos dolgokban, de azért vannak pozitív hatásai is a helyzetnek. Az mondjuk más kérdés, hogy ha az élet visszáll a "rendes" kerékvágásba, akkor a pozitív dolgokból mi marad meg. Van egy olyan selytésem, hogy semmi. Nem lesz már nagy adakozás, egymás segítése, ingyen munka, tapsolás az egészségügyi dolgozóknak, pedig ők korona nélkül is minden nap másokért dolgoznak napi sok-sok órában botrányos fizetésért, sokszor olyan körülmények közt, ami kritikán aluli. Nem lesznek együtt tanulások a gyerekkel, elmarad a sok együtt töltött idő, mindenki megy szépen dolgozni vissza a mókuskerékbe. Velence csatornáiból eltűnnek a halak és a Piazza Navona kövei közt kinőtt füvet is kitapossák. A légszennyezésről meg ne is beszéljünk...

Sajnálom, hogy az ember csak a bajban ilyen, pedig ha ez lenne az alap, akkor egy sokkal szebb világban élhetnénk.

Nem tudom mi lesz ebbol. Nem tudom meddig fog tartani. Nem tudom mi az igazság és azt sem tudom, hogy milyen melyen lesz a mélypont.

Szeretem a számokat. Random infó, de az excel az egyjk legjobb barátom. Imádom bűvölni. Persze most is azonnal nekiestem és egy 5 perces melónak köszönhetően néhány napig előre meg tudtam mondani a következő napi "igazolt fertőzöttek" számát. Aztán valami megváltozott és hiába a matek, a számok nem jönnek ki. Azt nem mondom, hogy miért, mert ha azt mondom jobb a helyzet mint lennie kellene akkor rám sütik, hogy elbagatelizálom, ha meg azt mondom, hogy a matek szerint a szamok sokkal nagyobbak kellene legyenek, akkor panikot keltek és lecsuknak. Na, nekem egyikhez sincs kedvem. Mindenki járjon utána.

Kemény hetek vannak mögöttem. Nálunk nem állt meg az élet, csak kicsit megváltozott. A 8 órás műszakokat felvaltotta a 10-13 órás és a home office minden olyan pozícióban, amiben lehetséges. Korábban azt írtam, hogy nálam ez nem megoldott, nos ez azóta változott. Sikeres előléptetés után az időm felében otthon ülhetek a gép előtt. Olyan tempóban hasítok felfelé a ranglétrán, hogy öröm nézni.

Na de az időm másik felében a belemet kidolgozom. 5kor kelek és sokszor 9kor még nem vagyok otthon. Teljesen kifacsarva érzem magam, ami a vírus elleni védekezésben annyira nem segít...

És ha már védekezés. Agyamat eldobom egyes információktól. Pl hogy a boltban a peksutemenyt ne fogdossuk össze. Fiafasz már bocsánat!! A peksutemenyt ne a korona miatt ne fogdossuk össze, hanem azért mert senki nem akarja a másik ki tudja milyen redvás keze után enni a túróstáskát. Most tényleg? Ne fogdossuk össze... Hát komolyan mondom nem hiszem el... Meg a másik a nagy kezmosas mánia. Mintha feltalálták volna a spanyol viaszt. Csak számomra egyértelmű, hogy a buszok kapaszkodói, a liftgomb, a bevasarlo kocsi és a PÉNZ rettentően koszos és ha ilyeneket fogdosol utána KÖTELEZŐ kezetmosni?! Ha hazaersz KÖTELEZŐ kezetmosni! A hajléktalan után nem ülsz le a székre, de simán turkalsz a szádban miután megfogdostad a pénzt, amivel mondjuk egy kurva fizetett korábban a boltban. Most nem a kurva ellen beszélek, de gondolj bele mit hagyhatott a pénzen, amit tuti nem akarsz a szádban tudni... És akkor most nagyon sarkítottam.

Szóval ilyen szempontból nem érzem magam új szituációban, mert eddig is első dolgom volt a kezmosas, ha hazaertem és eddig se nyalogattam a korlátot a buszon. Most csak annyit teszek, hogy még annyiszor se fogom meg, mint korábban, ha mégis akkor már megy is a fertőtlenítés.

Egyelore nem vagyok beteg. Sokan tudják magukról az ellenkezőt és még többen vannak, akik semmit nem tudnak. Én tudom, hogy nem vagyok. És ez megnyugtat. Egyelőre.

De az nem nyugtat meg, hogy egyre több ember mászkál az utcán mert "nem lehet egész nap a lakásban lenni", "kisgyerekkel nem lehet mit kezdeni egész nap a lakásban", "volt itt háború is, akkor se maradtunk bent" satöbbi. Persze kenyérért minden rohadt nap le kell menni a boltba, mert 3 napig nem áll el és a lottónál sincs fontosabb szombat délelőtt. Aztán meg sírunk, hogy 100 új fertőzött van egy nap és 10en halnak meg. És akkor még kicsik a számok, mert vagy mákunk van, vagy nem teszteltünk eleget.

Ha nem kéne bemennen a munkahelyemre eszembe sem jutna utcára menni. Sok kedvem nincs meghalni és a szeretteimet sem eltemetni. Bár lehet, hogy ezzel mások nem így vannak... Pl akik szar házasságban élnek, nekik nem lehet most egyszerű osszezarva. A munkahelyi szerető is a férjével érzi jól egymást, be kell érni az asszonnyal. A szerencsejáték is korlátozottan hozzáférhető, meg amúgy sincsenek meccsek. 

Ez az egész korona ügy egy rohadt nagy pofon az emberiségnek és talán tükör is a társadalomnak. Ideje lenne észhez térni az egész világot és a saját életünket tekintve is... 

Szombat hajnali észosztásunkat hallották, mindenki tegye oda ahova akarja. 

Szólj hozzá!

Ráéreztem

2020. március 16. 07:36 - BoriBori0422

Én egyáltalán nem gondoltam december 31-én, amikor szörnyű jövőképet festettem a következő 10 évről, hogy ezzel egyidőben valami már el is indult... Talán inkább arról kéne írnom, hogy elviszem a lottófőnyereményt és milyen jó lesz nekem egy trópusi szigeten koktélt szürcsölni a pálmafák árnyékában.

Komolyra fordítva a szót: tényeg nem gondoltam, hogy ilyen hamar elkezdődik. Bár én háborúról írtam, ez se sokkal jobb.

Amikor ez az egész kirobbant már írni akartam róla, de milyen jó, hogy nem tettem. Meg akartam várni míg hozzánk is elér (mert biztos voltam benne, hogy el fog, a kérdés csak a mikor volt, illetve hogy mennyire leszünk felkészülve), aztán amikor bettette a lábát hozzánk már annyi bizonytalanság volt bennem, hogy úgy döntöttem mégse. Most is igyekszem úgy írni, hogy még a kereső se dobja ki a posztom véletlenül se, mert ha őszintén leírnék mindent holnap már lehet rabosítanának.

Ezért a tényeket hagyjuk, nézzük a lelki oldalát.

Magamat nem féltem. Fiatal vagyok és egészséges, így nem érzem annyira rizikósnak a dolgot (feltéve ha hiszünk a nyilvános és aktuális információknak; igyekszem így tenni a magam érdekében). Budapesten élek és dolgozom. Tömegközlekedem és a munkát se tudom hazavinni, tehát amíg fel nem üti a munkahelyemen a fejét addig nekem még lesz hova bejárni. Jobban féltem a páromat, mert neki is be kell járni melóba és az övé rizikósabb is, mint az enyém. Nem megyek bele. Jobban féltem anyámat is, aki sokkal többet tömegközlekedik, mint én, és aki az idősebb korosztályba tartozik. És nagyon féltem a nagyszüleimet, akiknek vidéken túl sok esélyük nem lesz, ha eljut hozzájuk is a szar...

Képes vagyok tüneteket produkálni ha ráparázok valamire, ezért igyekszem folyamatosan nyugtatni magam. Csütörtök este full kész lettem egy kiadós köhögőrohamtól (amit egy röhögőgörcs váltott ki) és alig tudtam elaludni, mert azon kattogott az agyam, hogy mennyire felelőtlenség bemenni másnap dolgozni, ha feltételezem, hogy beteg lehetek.

Olyan kerületben élek, ahol minden hónap első hétfőjén van szirénapróba. Gyűlölöm. Amikor a hosszabb verziót nyomják le én mindig pánikroham határon vagyok már a végére. Olyan mintha sebeket tépne fel bennem, mintha emlékeket idézne fel, rögtön összeszorul a gyomrom, könny szökik a szemembe, nem kapok levegőt és menekülnék. Pedig lófasz se történik. És most időnként ugyanezt érzem... Általában csak szorongok, rámtör az erős szívdobogás, de amikor belegondolok, hogy bármikor helyzet lehet és a párom vagy anyám kórházba kerül és ki lesz szolgáltatva és nem segíthetek akkor nagyon mélyről kell visszarángatnom magam.

Már épp kezdtük rendbe jönni. Már kezdett egyenesbe kerülni minden. Megvolt a 3 hónapos tervem, hogy mit mikor oldok meg, tudok le, zavarok ki az életünkből, de ehhez elengedhetetlen volt, hogy mindketten biztosan és biztonsággal dolgozhassunk és ki merjem adni a pénzt a kezemből, mert nem kell azon aggódnom, hogy jövő hónapban nem lesz munkánk. Erre beüt a szar. De nem hagyom, hogy ez elhatalmasodjon rajtam. Se a pánik a betegségtől, se a jaj mi lesz az életünkkel. Gyűröm tovább, megyek előre ameddig lehet. Ha meg nem lehet, akkor úgyis egy olyan helyzettel kerülök szembe, amivel még nem találkoztam, de itt sokan mások se, szóval majd prod_298_22242.jpgrögtönözni kell.

Addig is ha épp van szabad agykapacitásom próbálok pozitív dolgokra gondolni. Például, hogy elviszem a lottófőnyereményt és milyen jó lesz nekem egy trópusi szigeten koktélt szürcsölni a pálmafák árnyékában.

Szólj hozzá!

Hogyan csinálják?

2020. február 04. 20:45 - BoriBori0422

Dolgozom már néhány hónapja "bejárósan", nem otthonról, hanem a város másik végén és az már az első perctől érdekel, hogy ezt mások mégis hogy csinálják ép ésszel. Lehet velem van a baj, én vagyunk túl puhány, túl kevés az energiám, de őszintén nem értem ezt mások hogy csinálják.

Minden reggel fél 5kor kelek. Ha délelőttös vagyok megyek dolgozni és általában fél 5 körül érek haza. Főzök, mosogatok, mosok, takarítok, a párommal vagyok, és rendezem az életünket. Már a munkában töltött idő annyira kimerít, hogy otthon már csak mint egy zombi teszem a dolgom. Ha délutános vagyok, akkor ugyanez van csak fordított sorrendben. A hét eleje még viszonylag jól megy, de mivel nem tudok 9kor lefekudni (főleg ha még haza se értem) ezért eleget aludni sem, így a hét második felében már a tulelesre hajtok.

Es akkor felmerul benne a jogos kérdés, hogy hogy a jó francban csináljak ezt mások adott esetben 2-3 gyerekkel? Mit csinálok én rosszul, hogy nem bírom ezt? Hogy lehet itt még időt szakítani a gyerekekre, hogy játsszon, beszélgessen, tanuljon velük az ember, ha hazaerve arra van erőm, hogy leuljek egy székre és nézzek ki a fejemből míg gyozkodom magam, hogy nekilassak az otthoni dolgoknak?

Talan ezen mennek tönkre házasságok, kapcsolatok, nem azon, hogy a nőnek volt pofája felszeni x kilót. Talán itt mennek el az emberek egymás mellett, mert egyszerűen saját magukat elviselni sincs már energiájuk, nem hogy foglalkozzanak még a másikkal is. Talán emiatt lesznek a gyerekek szeretet és figyelemhianyosak, ezért "romlanak el".

Most azon vagyok, hogy kitalaljam hol a baj és rendbehozzam a dolgokat, hogy ne csak hétvégén és hétfőn érezzem magam embernek, hanem a hét többi napján is. 

(Megfogadtam, hogy nem szállok fel a Norbi vonatra, mert az egész kritikán aluli, de ez úgy idevagott. Erről már terveztem írni rég, mert foglalkoztat a gondolat.) 

Szólj hozzá!

Én és a sportok röviden

2020. február 04. 20:26 - BoriBori0422

Úton a melóba nagyon sok iskola, sportpálya és felnőtt játszótér (nem olyan) mellett megyek el. Újabban nem a telefont bújom, hanem nézelődök, most amúgy is olyan vilagvege hangulatú fények vannak, imádom.

Elmerengtem. Annyi sportot próbáltam ki alig több mint negyed évszázados életem során, hogy lehet hogy egyik se fogott meg annyira, hogy beépitsem az életembe?

A suliban imádtam a labdajátékokat, a koraslabda és a röpi volt a kedvencem. Szerettem a talajtornat bár kézen állni sose sikerült egyedül. Ugrasoknal mindig benne voltam a top 3ban, pedig mélyebb vagyok mint magasabb, mégis én tudtam az egyik legmagasabbra, legtávolabb ugrani. A küzdősportokba is belekostoltam és azt is csak azért hagytam abba mert lány vagyok. Bár azt azóta is sajnálom, hogy a krav magával nem jutottam sokra. Lehet nem az aktuális pasimtól kellett volna leckéket venni...

Jartam korizni, még a hokit is kirpobaltam. Eveztem, futottam, aerobikoztam és közlekedtem hónapokig biciklivel. Na az volt az igazi, bár most már nem szeretnék olyan vékony lenni mint akkor.

Az úszás az ami sokáig kimaradt mert rettentően félek a víztől, ennek ellenére egy nyaralás alkalmával mertem nagyot álmodni és befizettem egy búvár tanfolyamra, közben meg megtanultam annyira úszni, hogy ne fulladjak meg ha valaha vízbe kerülök. De maradjunk annyiban, hogy önszántambol nem kerülök, még akkor se ha a búvárkodást imádtam. Nem csak a víztől félek de a magassagtol is, ennek ellenére vagy épp ezért imádok repülni. Ha megnyerem a lottót (ahhoz játszani is kéne) az első 10 dolog közt lesz, hogy befizetem magam repülés oktatásra. De addig is jó lenne elmenni kosarazni egyet. Most úgy kedvet kaptam...

Erre ma az egyik munkatarsam megkerdezte, hogy nem megyünk-e el együtt mozogni valamit. Csapatepito sportolás. Egyébként nem először veti ezt fel. Én mondtam, hogy itt hazon belül annyit lepcsozok, hogy az bőven elég de ha valami izgit kitalalnak lehet mégis csatlakozom.

(Ékezet hiányában szenvedek, tudom.) 

Szólj hozzá!

Random kiborulás

2020. január 20. 09:45 - BoriBori0422

Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy nyitott, elfogadó ember, aki előtt tényleg semmi nem kínos, lehet beszélni bármiről és tényleg elfogad bármit.

Aztán jött az elmúlt pár év és megváltoztam, legalábbis nyitottság (saját nyitottságom) tekintetében. Az elmúlt napokban szépen lassan világosodott meg a gondolat a fejemben: most már én vagyok a fura lány. Tudod az a lány, aki visszahúzódó, nem beszél sokat, elzárkózik bizonyos helyzetektől és néha furákat mond. És ez ijesztő.

Az elmúlt években rettentően bezárkóztam. Sok negatív tapasztalatom volt emberekkel, bántottak, átvertek, magamra hagytak. Sok szart cipelek a lelkemben, amivel egyedül kell megküzdenem, egyedül kell kezdenem vele valamit és így az egésznek az lett a következménye ami most vagyok.

Valóban, nem beszélek magamról pl a munkahelyemen sem. Ha valami konkrétumra rákérdez valaki azt elmondom, de kontextusból kiragadva néhány információ az életemről már néha furán hathat. Míg 20 évesen nagyon nem lehetett furát mondani, mert információhány esetén is be lehetett tömni pár lyukat (ja a szüleivel él, egyetemre jár, esetleg dolgozik mellette, diplomát szerez és nagyratörő álmai vannak), most már azok a lyukak a legfurcsább dolgokkal lehetnek amúgy tele. És így, ha azt mondom magamról, hogy az elmúlt két évben többször voltam nyugateurópában olyan eseményen, amit ők elképzelni se tudnak, hogy átlag ember oda beteheti a lábát, akkor felhúzzák a szemöldöküket, hogy de akkor mit keresel itt. Ezt persze nem mondtam, de mondtam hasonló szintű infót, mert valamire úgy rákérdeztek, és utána furán éreztem magam. Látnak a kirakósból 4 darabot és fejben összeraknak valamilyen képet, pedig az üres helyeken nem is az van, amit gondolnak. De akkor miért nem öntök tiszta vizet a pohárba? Mert az a tapasztalatom, hogy az emberek az információkkal nem élnek, hanem visszaélnek. Hajlamos vagyok sokszor meggondolni magam dolgokkal kapcsolatban, és ha pl előre elmondom, hogy mit tervezek, és aztán mégis meggondolom magam, akkor jön a szemrehányás, hogy de hát azt mondtad ezzel a szakmáva szarrá keresed majd magad, most meg mégsem tudsz és akarsz benne dolgozni (csak, hogy egy konkrét példát említsek. Mintha az ember 18 évesen tudná, hogy 5-10 év múlva hogy lehet elhelyezkedni egy adott szakmában és ott mégis mennyit lehet keresni...) Szóval az a tapasztalatom, hogy infókat kiadni veszélyes, de mégsem tudom 100%-osan befogni a számat. Mert kamuzhattam volna is...

Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fura lánynak érzem magam. Aki nem annyira vesz részt a trécselésben, aki inkább csendes megfigyelő, aki nem szereti ha hozzáérnek, nem szereti ha túl közel áll hozzá valaki, aki szívesen dolgozik egyedül, szótlanul, és ha meg is szólal valami fura hagyja el a száját (mert fiatal korom ellenére elég tömény élet áll mögöttem, ami nem is túl hétköznapi és aki nem ismeri a főbb pontjait annak abszolút érthetetlen, hogy mi és hogyan történhetett, én viszont senkinek sem akarok magyarázkodni, főleg nem több embernek egyesével.)

Ehhez kapcsolódik, hogy borzasztóan szorongó vagyok (mintha ez lenne az oka a fent felsoroltaknak). Egész életemben vártam a következő nagy eseményt. Vártam a gimnáziumot, az érettségit, az egyetemet, a diploma megszerzését, az első munkahelyet, a házasságot, a gyerekvállalást. Mindig volt valami következő lépés, ameddig csak el kell jutni és utána kezdődik az élet. És rá kellett jönnöm, hogy kurvára nem. Hülye vagyok de nagyon. Az élet már rég elkezdődött és ez a néha fejtetőig érő fostenger már az. Ennek ellenére most is határidőket tűztem ki, hogy na eddig ezt kell megcsinálni, addig meg azt és na majd utána lehet az élettel foglalkozni. És valamiért azt érzem ezzel nem vagyok egyedül. Valamiért azt érzem ebbe zakkan bele a legtöbb ember, hogy eltelik 40-50 év és ott állnak, hogy oké, de ennyi?

És szorongok emiatt. Hogy majd 30 év múlva is csak azt várom, hogy mikor kezdődik majd az élet. Szorogok amiatt is, hogy elbaszom az időmet azzal, hogy próbálok rendet tenni magam körül és így az egésznek nincs értelme, de máshogy meg nem tudom csinálni. Szorongok amiatt is, hogy elhagy a párom, mert nem vagyok elég jó (igen, amiatt is szorngok, hogy nem vagyok elég jó), hogy egydül maradok és mégis mit kezdek akkor magammal. Szorongok amiatt, hogy sosem lesz gyerekem (bármennyire is írtam arról nemrég, hogy szeretnék akár már most is, van rá esély bőven, hogy sosem lesz) és szorongok amiatt, hogy egyedül öregszem meg.

Hétfő délelőtti random érthetetlen kiborulásunkat látták, hallották. Köszönjük a figyelmet...

Szólj hozzá!

Munkaügyek

2020. január 09. 22:04 - BoriBori0422

Elkezdődött az új év, én meg belevetettem magam rendesen. 

Végre tudok tervezni, szervezni, táblázatokat írni, listákat vezetni a teendőkről, célokról, és különösen élvezem, ha valamit sikerül kipipálni.

A melóba is ezerrel belevetettem magam: célom, hogy minél előbb minél több feladatot vallalhassak, egyrészt a magasabb fizetés miatt, másrészt szükségem van a sikerélményre, szinte szomjazom rá és egyelőre úgy néz ki hogy megvan a siker, de az igazi az lenne, ha minél előbb végig érnék a lépcsőfokokon. Ennek persze van árnyoldala is, hisz a legkisebb hibát is hatalmas kudarcként élem meg.

Egyébként maximálisan teljesítményorientált vagyok, nem tudok úgy dolgozni, hogy csak teljen az idő, nekem kell az, hogy azt érezzem minél több mindent véghez vittem. Ez valószínűleg azért van mert világ életemben magamnak dgoztam, akkor volt hasznom, ha teljesítettem, minél előbb minél jobb minőségben. Nekem a munka ezzel a hozzáállásal egyenlő. Bár most másnak dolgozom, a belső kényszer nem múlt el. Ha van 10 perc amíg épp nincs tennivaló, akkor keresek valamit. Sajnos a tapasztalatom az, hogy ez sok emberből hiányzik. Lehet, hogy az ahogy én csinálom már túlzás de akiben egyáltalán nincs meg szikrája sem a teljesítési vágynak azt nem tudom megérteni.

Munka témában egyébként tervezek még írni, rengeteg kérdés motoszkál bennem, amikre választ keresek.

Egyebkent hatalmas szerencsém volt ezzel az állással, mert bár nem keresem magam rongyosra maximálisan azt csinálom amit mindig is akartam, csak sajnos az egyetemi felvételinél nem feltétlen tudtam magamnak megfogalmazni (talán erről is kéne írni...?), és bár szarrá dolgozom magam mégis élvezem és szívesen csinálom, ami hatalmas előny, ráadásul a korábbi állapothoz képest hatalmas a nyugalom mert már nem az én vállamat húzza a vállalkozói lét súlya. Fellélegeztem, a szorongás is elmúlt, vagyis el fog múlni lassan.

Esti random poszt, időm egy szál se, hulla fáradt vagyok és ki vagyok csavarva de mégis örülök, hogy ez van. 

Szólj hozzá!

Következő évtized

2019. december 31. 10:39 - BoriBori0422

Itt az év vége. Ilyenkor mindenki kicsit magába néz, már a karácsony is kiborít sokakat, mert lelkileg megterhelő lehet, de ha beüt az újév mindenki bekattan kicsit. Jönnek a nagy megbánások, hogy mit kellett volna másképp csinálni az elmúlt évben, és ami még fontosabb: jönnek a nagy újévi fogadalmak. Az edzőtermek januárban dugig vannak, aztán februártól már apad a lelkesedés...

Én nem vagyok híve az újévi fogadalmaknak. Úgy gondolom ha változtatni szeretnénk, akkor azt ma kell megtenni, mindegy hogy hétfő van vagy csütörtök, mindegy hogy január 1, vagy bármi más nap az évben. Az, hogy dátumhoz kötjük csak a halogatás része, és ha ennyire kell egy dátum nem is akarjuk igazán. Épp ezért én még soha semmit nem fogadtam meg újévkor. Lehet azért, mert engem aztán főleg nem motivál ez a dolog, amúgy is inkább olyan hirtelen típus vagyok, aki gondol egyet és felveszi a futócipőt, majd egy órával később az életéért könyörögve dobja be a sarokba, hogy na soha többé. Viszont ha akarok valamit az végignyomom, akkor is ha beletörik többször a bicskám és ez független a dátumtól.

Ennek ellenére szerettem volna valahogy megemlékezni az évzárásról illetve évkezdésről, ami most egy kicsit különlegesebb, ugyanis évtizedet is zárunk és kezdünk.

És akkor nézzük az időt... Az időről egyébként folyamatban van már egy poszt egy sorozat (vagy több sorozat) kapcsán, de még nem jutottam a végére. Na majd jövőre!

Néhány napja egy másik sorozat kapcsán (Mindhunter a Netflixen, ajánlom) szóba került az 1981-es év és én pár perc töprengés után rájöttem, hogy az lassan 40 éve volt. Agyamat eldobtam. Nem tudom miért, de nekem a 2000-es évek elején megállt az idő, és még mindig úgy érzem, hogy a 90-es évek 10 éve volt. Valahogy ha a saját életemre visszagondolok annyira rövidnek tűnik és mégis közel 3 évtizede tart már, de a fejemben mégis máshogy él. Valahogy az utóbbi 20 év nagyon összetömörödött.

Aztán a övetkező feleszmélés az volt, hogy most jönnek a "húszas" évek. Ha a történelemről beszélünk akkor mondjuk, hogy jaj azok a 20-as - 30-as évek, és most megint jön a 20-as évek. Nem tudom igazán megfogalmazni, csak van bennem ezzel kapcsolatban egy érzés, ami olyan fura és fennséges. Érthtetlen.

Szóval új évtized kezdődik és én elgondolkodtam, hogy vajon mi vár ránk és van egy elég konkrét elképzelésem, ezt szeretném most itt "papírra vetni".

Globálisan nézve elég borúlátó vagyok. Úgy gondolom a 2019-es év az utolsó csepp volt a pohárban a klímahelyzetet tekintve (szintén folyamatban egy poszt a témában), és a helyzet innentől kezdve csak rosszabb lesz. Jelenleg azt látom, hogy a nagyobb országok (és ez a kicsi is amiben élünk) komoly fegyverkezésbe kezdett, ami nem meglepő. Az évtized második felére elég súlyos következményei lesznek az éghajlatváltozásnak: területek kerülnek víz alá, a szélsőséges időjárás országokat tesznek lakhatatlanná illetve milliók lelik halálukat miatta, globális élelmiszer- és vizhiány is fenyeget. Igen, szerintem ezek mind bekövetkezhetnek a következő 10 évben. Innen már csak egy lépés, hogy az évtized végére kitörjön a következő nagy háború. Igen, olyan háború.

Jelenleg több mint 7,7 milliárd ember él a Földön. Becslések szerint 2030-ra több mint 8,5 milliárdra nő ez a szám. Még a 7,7 is túl van a Föld eltartóképességén, hát még a 8,5... Egyrészt fantasztikus dolog, hogy képesek vagyunk védőoltásokkal, műtétekkel meg minden egyébbel megmenteni embertársainkat, másrészt ez a rettentő embertömeg fogja okozni a vesztünket. Nyilván én is elmegyek orvoshoz, ha szükséges, nyilván én is be fogom oltatni a gyerekem minden ellen, ami ellen csak lehet, és nyilván mindent megtennék a szeretteimért, hogy minél tovább élhessenek, de ezek önző (és természetes) gondolatok és el kell fogadnunk, hogy globális szinten tarthatatlan ez a embertömeg.

Ha igazam lesz 2030-ra mégsem lesz 8,5 milliárd ember a bolygón, mert a természeti katasztrófák, az élelemhiány és a világháború jelentős mértékben csökkenti majd ezt a számot...

De csak, hogy ne legyen ennyire sötét ez a bejegyzés tovább mennék picit a 30-as évekre is. Ha a korosztályokat nézzük a mai tizenévesek szülei vannak hatalmon a világon. A mai tizenévesek jó része már felfogta, hogy baj van és teljesen máshogy szemlélik az őket körülvevő világot, mint a szüleik. Hasonlóan borús elképzeléseik vannak mint nekem, feltéve ha nem változtatunk drasztikusan. Ide kapcsolódik egyébként, hogy klíma témában találkoztam egy kérdőívvel pár hete, amiben volt egy olyan kérdés, amin még én is megbotránkoztam. Az állt ott előttem a telefonom képernyőjén, hogy - már nem emlékszem pontosan, de a lényeg az volt, hogy van-e olyan gondolatom, hogy nem válallok gyereket egyáltalán amiatt ami a jelenlegi klímahelyzet miatt vár ránk. Lesokkoltam. Nem vagyok klímaszorongó (ez a bejegyzés ellenére sem) és ha valami miatt azt mondom, hogy oké nem szülök gyereket az biztosan nem az lesz, hogy milyen a klímahelyzet. Viszont a mai tizenévesek jelentős része gondolja úgy, hogy annyira szar a helyzet, hogy ő nem akarja ennek kitenni a saját gyerekét (és önmagát, mint szülő).

Szóval itt vannak a most tizenévesek, akiknek a szülei (képletesen a szülei) háborúba vezetik a világot és majd jól le is gyilkolnak pár milliárd embert nagyon rövid idő alatt. A háború ugyanis most már nem olyan lesz, mint korábban: nagyon gyors és könyörtelen atom- vagy biológiai megoldásokat fognak választani, ha nagyon eldurvul a helyzet (és el fog). Aztán amikor az öregek jól kiháborúzták magukat és jól lemészárolták egymást jönnek a fiatalok, és a 30-as évek róluk fog szólni. Átveszik a világ vezetését és egy teljesen új szemlélettel, módszerrel és tudással felvértezve kihúzzák az emberiséget a szarból.

Így a végére azért tisztázzuk: nem vagyok se történész se jövőkutató és semmilyen kompetenciám nincs a témában. Ez csupán az én személyes, magánvélemény jellegű elképzelésem, amivel vitatkozni nyilván lehet, de nem érdemes.

És hogy mi az én tervem a következő 10 illetve 1 évre?

A 2020-as évben szeretném rendbehozni a jelenleg szétcseszett életünket és szeretnék a lelkivilágomon is javítani (amihez sokat tenne hozzá, ha a szétcseszett életünk újra egyben lenne). A munkámban szeretnék előrelépni, amire a nulladik pillanatban egy évet kaptam, most viszont azt mondját tavaszra már kipipálhatom a jelenleg előttem álló pár lépcsőfokot (az első "előléptetésem" 3 hét után volt... Ja, egy zseni vagyok.)

Szeretnék lezárni dolgokat, amiket ebben az évben csak úgy félbehagytam, szeretném őket rendesen befejezni és elengedni egy életre. Vannak dolgok viszont, amik rengeteg érzelmi kötődéssel járnak, na ezekkel nem tudom mit kezdjek, mert ugyanúgy el kéne engednem, de minden nap szenvedek miatta, mivel egyszerűen nem megy. A szeretetet nem lehet elengedni és én annyira szeretek, hogy az már fáj.

Remélhetőleg ez a lezárás, befejezés és rendbehozás az év első felében sikerül, és akkor jön a második fázis, amikor a múltat elengedve a jövőre kezdünk koncentrálni és azt kezdjük építeni. 2021-ben szeretnék beköltözni a saját házunkba/lakásunkba, és szeretném ezt a pici albérletet (amit egyébként nagyon szeretek és gyűlölök is egyszerre) itt hagyni, de ehhez 2020 második felében meg kell dolgozni rendesen.

Azt hiszem ennyi. 10 éves tervem nincs, mivel minden függ a jelenlegi álapottól.

Mára, idénre és erre az évtizedre ennyi... Búék!

Szólj hozzá!