Most épp jól vagyok. Szinte jó a kedvem. Lehet, hogy szinte nélkül...

Random egyveleg bejegyzés következik. Minden témában külön terveztem írni, de nem jön össze, így most itt hagyom ami épp jön.

Nem írtam még de előléptettek. Már jó ideje. Elég nagy kihívás ez, mert vannak problémák, amikre tőlem várja mindenki a megoldást, és ahogy telik az idő egyre inkább jövök rá az én gyengeségeimre ebben a szituációban és egyre inkább látom, hogy mekkora a baj. Voltam már vezető korábban, de ilyen szituációba meg nem kerültem. Szóval tanulok és szerencsére a velem egy szintén lévők támogatnak és próbálnak segíteni, de a hegyet nekem kell elhordanom egyedül...

Voltam szabin és nyaraltam is. Így 2 év után végre. Előtte rettegtem tőle, mert ha a munka nem foglalja le az agyam, akkor az önálló életre kel és jönnek a hülye gondolatok és zuhanok lelkileg a mélybe. Ideges és frusztrált voltam amíg meg nem érkeztünk a szállodába, de a bejelentkezés után elmúlt minden és tényleg tudtam pihenni és nyugiban lenni pár napig. Az idegeim is kisimultak és az agyam kémiája sem szúrt ki velem, szóval jó volt. Sokat napoztam és úsztam és minden olyan álomszerű volt a gondok hiánya miatt.

Ezután újult erővel vágtam bele a munkába, majd jött egy kisebb pofon és vállveregetés egyben: amíg nem voltam a beosztottaim szétestek és nem tudták rendesen elvegezni a dolgukat. Ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyi munkám van abban, hogy a nap végén minden rendben legyen és hogy mennyire kell az én támogatásom nekik. Ez egyrészt jó, mert jól csinálok valamit, de rossz is, mert mint vezető nem ilyen szeretnék lenni. Olyan csapatot akarok, akiknek nem kell ennyire fogni a kezét. Első feladatot megoldottam, mert a munka jól el van végezve, de most jön a neheze, hogy ez nélkülem is menjen nekik. Így már értem miért vagyok ennyire kimerült nap végére, hisz jóval többet teszek bele mint kellene.

Ez a helyzet nagy nyomást tesz rám, de tudom, hogy csak idő kérdése és meg fogom oldani. A nehézségek ellenére most jól vagyok. Ami azért is fontos, mert lehet 1 óra múlva ez már nem így lesz.

Napok óta az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy ebben az egészben (depresszió vagy valami más?) a változás hirtelensége a legnehezebb. Amikor egyik pillanatban annyira jól érzem magam, hogy alig tudom visszafogni magam, hogy ne énekeljek a buszon, a másik pillanatban meg menjen mindenki a picsába és ne szóljon hozzám és amúgy is minden szar és az is zavar, hogy lélegzik valaki a közelben. És az egy dolog, hogy ez borzasztóan megvisel, de ami még ennél is rosszabb, hogy ezt nem tudom hogy kommunikálni. Aki a közelemben van csak néz, hogy de most mi bajod, nem csináltam semmit, én pedig olyan dühös vagyok rá, mintha megölt volna valakit. Mindennel bajom van, nem tudom megmagyarazni, hogy miért mordulok rá, és indokolatlanul vagyok agresszív is. De azt nem mondhatom, hogy nem tudom, egyszerűen csak fel akarok robbanni, mert a semmiből hirtelen gyűlölök mindent... Ilyenkor próbálok elvonulni és csöndben lenni. Nem reagálni, legalábbis nem őszintén, hanem veszek pár mely levegőt és azt mondom, amit egy normális ember mondana, és azt is teszem. Nem azt, amit érzek vagy gondolok, mert tudom, hogy az irreálisan szélsőséges.

Szóval ez van most. Jól vagyok, majd hirtelen nem. Aztán megint igen. És ettől a hullámvasúttól már hánynom kell, de egyelőre nincs kiszállás...