Napok óta próbálom magamban megfogalmazni, hogy mi van.

Visszaestem, az van. 

Kicsit kevesebb, mint 2 éve derékba tört az életem. Azóta azon dolgozom, hogy minden jó legyen. Fizikailag jó is minden, de lelkileg lassabb volt a tempó. Kezdtem most már azt érezni, hogy oké még ha nem is dolgoztam fel a dolgot, legalább olyan helyre tettem magamban, ahonnan nem jön elő minden nap. A gyász ötödik lépcsője nem jött el, ugyanis visszaestem.

Egy váratlan esemény a mennybe repített, pár napig bizakodni kezdtem, hogy létezik az a jövő, amit megálmodtam, majd pontosan 5 nappal később jött a pokol. Az álom szertefoszlott. Azóta mélyebben vagyok, mint valaha. A könnyek nem fogynak. Fogaim összeszorítva. Teszem a dolgom. Közben belül tizennyolcadjára is meghaltam.

Vannap percek (tényleg csak percek) amikor erőszakkal próbálom magam jól érezni, de nem tart semeddig, mert jön rögtön a bűntudat, hogy ezt nem szabadna. Tudom, hogy ki kell jönnöm ebből, mert nem tudok emberként funkcionálni, közben meg magamat hátráltatom, mert úgy gondolom nem szabad jól éreznem magam.

Legszívesebben éjjel-nappal dolgoznék. Az az egy, ami eléggé lefoglal és ott legalább megszűnök létezni én, más a fontos. De nem dolgozhatok ennyit, pedig tényleg szívesen megtenném. Még ingyen is.

Szóval kezdem elölről, pontosabban még messzebbről, mint akkor. De itt a vége. Nem próbálkozom többé. Új álmot keresek, mert ez nekem nem jár.