Utálom a karácsonyt!

Erős indítás... Tényleg utálom, de nem volt ez mindig így. Gyerekként szerettem, tényleg ünnepi volt. Imádtam a fa alatt ülni (nem a földön volt így tényleg alatta ültem) a sötétben az ünnepi fények mellett, miközben szólt a karácsonyi zene. Imádtam, hogy jönnek a vendégek, összegyűlik a család, és szakad a hó.

Ebből jelenleg semmi nincs. 23-án dolgoztam, reggel még otthon takarítottam és csináltam a helyét a fának, hogy másnapra kevesebb meló maradjon. Csak az idegeskedés, minden be legyen szerezve, minden le legyen szervezve, mit eszünk, hogy lesz... Egyszerűen fölösleges nyűg. A család se gyűlik már össze, a hó se hull és a tv-ben se megy egy jó film se. Csak Kevin maradt, de jóformán egyik részt se tudtam megnézni, szóval még ő se tett hozzá semmit a hangulatomhoz. (Minden évben kétszer nézem meg: ilyenkor és nyáron, nem azért mert teljesen hülye vagyok, hanem mert imádom a zenéjét. Konkrétan le tudnám már írni fejből a teljes szövegkönyvet, annyiszor láttam.)

Szóval semmi boldog nincs a karácsonyban, úgy általában. Most viszont pont pár nappal előtte jött velem szembe egy csúnya hátba szúrás, amit egyébként legrosszabb rémálmomban se gondoltam volna és egyszerűen nem tudtam túltenni magam rajta. Nem tudom, hogy fogok-e írni róla részletesen, röviden annyi: nyilvános rágalmazás. Még nem döntöttem el teszek-e lépéseket az ügyben, egyelőre a bézbóz ütővel halálra verés jut csak eszembe, szóval előbb le kell nyugodnom. Annyira kikeszultem idegileg, hogy a karácsonyt benyugtatozva nyomtam le. Hurrá.

Korabban egy kicsit erősebb nyugibogyoval volt már egyszer dolgom és akkor megertettem a drogosokat. Az, amikor csak vagy, nem vagy álmos, nem vagyok kába de mégis lebegsz kicsit... Amikor nem érzel semmi és ami fontosabb nem is gondolsz semmire na az lehet, hogy megér pár dolgot.

Most is ezt vártam de nem ez lett. Két dolog volt bennem: zokogni akarok de visszatartom mert kurvaeros vagyok. Reméltem, hogy a gondolatokat elűzi és marad a kurvaeros vagyok, de sajnos a zokogni akarok maradt csak, így feküdtem az ágyban a sötétben, nem éreztem semmit, nem gondoltam semmire csak patakokban folyt a könnyem majd elaludtam. Egy igazán Szent este volt...

Aztán két nap alatt sikerült dobozba zarnom a történeteket és ha lehiggadtam akkor veszem elő újra és döntöm el mi legyen: bézbózütő, vagy valami legalisabb, esetleg a "dögolj meg, leszarlak".

Egyébként rengeteg dologról akarok írni, és többet el is kezdtem már, de nincs időm vagy erőm befejezni. Lassan... Most hogy már újra dolgozom, utazás közben nekiallok. Mert nagyon akarom. 

Éjjelibagoly vagyok. Amíg még otthon laktam nálam a nap mindig 10 után kezdődött. Addigra elcsendesedett minden: a külvilág is meg az én fejem is. Olyankor tudtam tanulni vagy bármi produktív dolgot tenni.

Mióta nem otthon lakom ez megváltozott. Az este már nem egyedül telik és vége is van legkésőbb éjfélkor, nem tart hajnal 4-5-ig.

Mivel utáltam korán kelni mindig azt akartam, hogy legyen lehetőségem olyan munkahelyet választani, ahova nem kell korán menni. Csak abba nem gondoltam bele, hogy a munkaidő akkor is 8 óra és mondjuk 10-18 közt dolgozni nem olyan jó móka. Kb az egész nap elmegy, semmit nem lehet csinálni, ami nem lakáson belül történik.

Amíg otthonról dolgoztam általában későn keltem és az egész napom el volt csúszva. Sokszor késő délután még vagy a melóval nem voltam kész, vagy a házimunkával, vagy a vacsorával. De valami mindig úszott... Időnként előfordult ha a párom épp korán ment el, hogy feleltem 6-kor és már nem feküdtem hossza, hanem nekiálltam a dolgomnak és olyankor mindig rettentő jó érzés volt délben, hogy már majdnem kész vagyok. Jobban is haladtam, kevesebb volt a fölöslegesen eltöltött idő és nyilván előbb is kezdtem. Ennek ellenére továbbra is utáltam korán kelni.

Most viszont nem otthon dolgozom és a munkaido kezdete sem a szokványos, szóval kénytelen vagyok hajnalban kelni. Beletörődtem. Aztán az első délutános műszakom után rájöttem, hogy sokkal jobb hajnalban kelni és délután már otthon lenni, mint későn kelni de este azért izgulni, hogy elérem-e az utolsó buszt.

Munkába menet általában a youtubeon lógok. Nézek valami számomra érdekes videót. Nemrég felajanlott egy vlogot, amit egy anyuka készít, akinek 10 gyereke van. Nem is értem hogy lehet 10 gyereket nevelni... Kíváncsi voltam, ezért beleneztem egy részbe. Konkrétan nem hittem el, még vissza is tekertem, hogy jól hallottam-e, hogy a nő azt mondja hogy 3-kor kel. Kétszer is visszamentem arra a részre, mert azt hittem cserben hagyott az angolom, de nem. 3-kor felkel és mire a gyerekek 6-kor kelnek már csomó mindennel kész van, pl egy edzéssel is. Állam leesett.

És csak hogy ennek a sok csapongasnak legyen valami közös pontja így a végére: ma ezt kiprobaltam. Nem ilyen drasztikusan, de kiprobaltam.

A hétvégém elég rövidre sikeredett, minden a vasárnapba kellett volna belesuriteni, ami nyilván való módon megbukott. Írtam egy elég hosszú listát szombat este, hogy miket kéne megcsinálni, kb a 10%-a jött össze, amit nem bánok, mert helyette végre egy kis időt a szerelmemmel töltöttem. Aztán este realizalodott bennem, hogy ma ő korábban indul, mint ahogy nekem kelni kellene, és már meg is volt a terv: nem fekszem vissza, hanem produktív leszek. Már csak azt kellett kitalalom, hogy a hosszú listából mi fér bele ennyi időbe... Végülis ágyneműt cseréltem, kitakaritottam és még a lefolyót is megszereltem és tökjól érzem magam, mint aki 10 órát aludt, pedig csak alig 4-et sikerült.

Azt mondjuk nem tudom mi lesz ha jön a holtpont, de szerencsére jó erős a kv a melóban... 

November közepén váltottam munkahelyet. Előtte többnyire otthonról dolgoztam, aminek a következménye a kevesebb mozgás.

3 évvel ezelőtt kb ilyenkor 54 kg voltam, több, mint fél évvel előtte, mégis vékonyabb. Miért? Mert a kis puha párnákat felvaltotta az izom, ugyanis napi több km-t bicikliztem. Aztan eltelt egy év mire újra mérlegre álltam és akkor jött a sokk: 64 kg.

Azota a helyzet változatlan, egy ponton túl tetszett is a kinézetem, ugyanis a megfelelő helyeken kerekedtem. Persze sajnálom, hogy egy csomó ruhámtól meg kellett válnom, de ez van.

Tiniként, mint sokan mások és is megküzdöttem az anorexia szépségeivel és azt kell mondjam ez egy olyan dolog, ami az ember lelkén örökre nyomot hagy. 48 kilosan magamat a tükörben bámulva csak a hibát kerestem. Még itt vastag, meg ott lehetne laposabb... A hűtőt is csak szellőztettem, nem ettem, hogy ne látszódjon, aztán meg nem ettem, hogy ne rontsam el az elért eredményt. Amikor már az egészségem bánta kénytelen voltam tenni valamit és magam sem tudom hogyan sikerült az 52-54 kilós állapotot tartani viszonylag normális étkezéssel. A sport soha nem volt az én asztalom, próbálkoztam sokmindennel, de egyszerűen nem bírom tüdővel. Ezen valószínűleg lehetne javítani, de ahhoz meg kitartásom nincs.

Két éve nem álltam mérlegre, így a jelenlegi változást is csak a tükör és a ruháim lazasága alapján érzékelem. Az van ugyanis, hogy 3 hét alatt szerintem lement rólam 3-5 kiló úgy hogy sokat és jókat eszem (kis önfényezes: elég jól főzök, ha épp van időm...). Egyetlen dolog változott: a mozgás mennyisége. Továbbra sem sportolok, viszont kb 8x annyit gyalogolok egy nap, mint előtte (főleg épületen belül). A lépésszámláló a telefonomban kiakadt a hirtelen változáson, át is kellett állítanom pár dolgot mert állandóan megdicsért.

Az anorexia okozta sebek még mindig ott figyelnek, de már nem részei a hétköznapjaimnak. Jól érzem magam a bőrömben és egy hónapja is jól éreztem. Nem kardinális kérdés ez nálam már, viszont annyira szembeötlő volt a változás, hogy nem tudtam elmenni mellette szó nélkül. 

(Egyébként több témában is készül poszt, de annyit túlórázom és olyan hülye időbeosztásban dolgozom, hogy nem vagyok képes leülni és összeszedetten elmondani, amit akarok. Útközben meg nem mindig vagyok használható agyilag...)

Kemény hetem volt.

Az utóbbi 3 hónap borzalma nem akar múlni. Mindig ott lebeg a megoldás lehetősége és amikor elérnénk tova röppen. Minden nap úgy telik, hogy ott a remény, hogy holnap leereszkedik a létra a gödörbe és elkezdhetünk kimászni, de nem. A létra várat magára. Ráadásul itt a karácsony a nyakunkon, ilyenkor már egy hónapja szoktam díszítgetni a lakást, már minden girlandokkal és gömbökkel van tele, kivéve most. Most semmi nincs és nincs is kedvem elő venni bármit.

Azt gondoltam, pontosabban attól féltem, hogy ez az egész majd a párom egészségére lesz negatív hatással, de a héten rá kellett jönnöm, hogy engem tesz tönkre. Ő szerencsére jól van, nekem viszont kicsit feladta az immunrendszerem és a létező összes ponton van valami bajom. Péntek reggel már úgy mentem dolgozni, hogy csak ezt a napot éljem túl. De szó szerint a túlélés volt a cél. Alapvetően elég gyors tempóban csinálok mindent (kivéve az új dolgokat, olyankor megfontoltabb vagyok), most viszont minden egyes mozdulatomat kétszer vagy háromszor gondoltam át, mert egyszerűen nem voltam benne biztos, hogy amit csinálok az úgy jó. Pedig már a kezemben van az egész, szinte rutin szerűen megy. Most viszont rám nehezedett a felelősség súlya, ugyanis ha hibázok az valakinek az életébe kerülhet. Máskor ez nem okoz gondolt mert tiszta fejjel remekül megy minden, most viszont egy helyben állni is problémás volt.

Aztán amikor a főnök bejött és szólt valamiért, amihez semmi közöm, de nekem kellett megoldani, mert rám parancsolt majdnem síró görcsöt kaptam, pedig semmi okom nem volt rá. Egyszerűen kész vagyok. Gondoltam rá, hogy ebéd helyett csak beülök a mosdóba és sírok 20 percig de szerencsére éhes voltam és később már a síráshoz se volt erőm. 

Az utolsó egy órában rám nem jellemző módon próbáltam húzni az időt mert éreztem, hogy nincs tovább. Aztán a munkaidő vége előtt 5 perccel a kezembe nyomtak még egy nagy halom tennivalót én meg csak néztem, hogy "most komolyan?" Amikor meg jött a kérdés, hogy nem szeretnék-e haza menni könyörgő tekintettel annyit tudtam magamból kipréselni, hogy "hát az jó lenne". Persze így is volt túlórám, de mindegy.

Ezután még várt rám 700 m séta és egy óra buszozás. Otthon meg az én drágám vacsorával várt és kaja után annyira bekómáztam, hogy 4 órán át nem is tudtam magamról. Ő meg feküdt mellettem mozdulatlanul mert bár hiába mondtam neki, hogy csináljon amit akar nem zavar, állítás szerint ha megmozdult rögtön felébredtem. Nem mintha emlékeznék rá. Ezután még belekezdtünk egy sorozatba de persze gyorsan alvás lett a vége, ami részemről további 10 órán át tartott. Kimerültem na.

Most már kezdem összeszedni magam, ami nem jön rosszul, hisz 6 munkanap áll előttem...

Nem tudom mi történt, de reggelre kikapcsolt az összes ébresztőm, és akkor sikerült felriadnom, amikor be kellett volna érnem munkába. Persze egy órányira lakom és a busz is csak fél óránként jár... Mondanom sem kell, hogy milyen napom volt. Erre jövök haza és ahogy leszallok a buszról majdnem kitöröm a nyakam egy kutyaszaron való elcsuszas miatt. Szép zárás egy szép napra. 

Az utobbi hetekben a panikrohamok újra előjöttek, pedig már azt hittem kicsit elválnak útjaink.

Kezdődik a szívdobogással, ami egyre csak erősödik, míg már annyira dübörög a szörnyeteg odabent, hogy úgy érzem átüti a mellkasom. Újabb tünet a hányinger, aminek talán van egy pozitív következménye: ha nem eszem talán lecsusszan pár kiló (nem csusszan).

Tegnap délután ágyban fekve a párom kezét szorítva annyira elkapott ez az állapot, hogy már majdnem felugrottam, hogy elszaladjak.

Nem tudok aludni sem. Tegnap késő este estünk haza, ma meg 5-kor keltem, mentem dolgozni. Munka után bevásárlás, haza, lakás rendberakása, vacsora főzés és már megint este hét volt. Éjfélkor feküdtem le, kb egy órán át néztem a plafont, mert olyan szép, aztán 4 óra alvás után lenyomtam egy kemény napot, most meg megint lassan éjfél és azt leszámítva, hogy úgy érzem magam, mint aki agyonvertek, álmos nem vagyok. Úgy tippeltem 3 éjszaka kell még amikor csak 4-5 órát alszom ahhoz, hogy végképp kidőljek és a túlélési funkciók átvegyék az irányítást és végre ez a szar idegallapot kikapcsoljon. Addigra meg pont hétvége lesz, és lesz időm aludni, ha már végre képes leszek rá. 

Amikor a legreménytelenebb a helyzet akkor szoktam a legtöbbet tervezgetni.

Jelenleg heti egyszer végignézem az eladó házakat abban a megyében, amit végre kiválasztottunk, inspirációkat gyűjtök, hogy hogy fogjuk majd berendezni, babavlogokat hallgatok (főleg mosogatás és takarítás közben, mert akkor van rá időm) és fejben már minden nap sok órát szentelek az új hobbimnak. Mi is ez?

Már sokmindent kipróbáltam, főleg kreatív dolgokat. Volt, hogy a zene volt az életem, volt hogy a versírással próbálkoztam, de egy régi nagy szenvedélyem a programozás is vissza-vissza tér (főleg mióta az egyetemen is rendesen fejest ugrottam a dologba). Igen, ezt a kreatív dolgok közt említem. Amikor én tizenéves voltam informatika órán a programozás még csak említés szintjén se merült fel (bár lehet ez csak a mi sulinkban volt ennyire gáz), most meg már mindenki appokat ír, aki egy kicsit érdeklődik a téma iránt. Az emúlt pár hónapban és is összeraktam egyet, aminek igazából már nem veszem hasznát, de bennem volt a kényszer. Másfél éve találtam ki a saját életem megkönnyítésére, de akkor valami butaságon elakadtam és inkább feladtam. Most viszont annyira belelkesültem, hogy bár első perctől tudtam, hogy már nincs rá szükségem, mégis megcsináltam, mert bizonyítani akartam magamnak, hogy képes vagyok rá, és mert volt némi fölös energiám, amit le kellett kötni. Azóta túl vagyok rajta.

Mivel a költözést komolyan gondoljuk, így a munkán is el kellett gondolkodni. A saját vállalkozás áthelyezése annyira nem bonyolult, de az én esetemben a munkakeresés egy kis faluban már problémásabb. Az új hobbim viszont maximálisan alkalmas arra (persze megfelelő gyakolrat után), hogy az ország bármely pontján pénzt tudjak vele keresni otthonról. Még maximálisan tervezési fázisban van a dolog, egyelőre infókat gyűjtök, aztán be kell szereznem pár dolgot és mehet is a menet. Addig meg maximálisan kielégít a tervezgetés, és a remény, amit minden nap próbálok magamban erősíteni...

Tegnap eljött a mélypont, így öt hét küzdelem után.

Én és a párom teljesen máshogy kezeljük ezt a helyzetet, amiben vagyunk jelenleg. Ő azonnal befeszült, ahogy elindult a szarlavina és hetekig csak akkor aludt, amikor a fáradtságtól már beájult, amúgy meg nézte a plafont éjszakánként, én viszont mesteri szintre feljesztettem az elzárás képességét. Valójában arról van szó, hogy kizárom a negatív helyzettel kapcsolatos minden gondolatot a fejemből. Persze percenként elő akar mászni valami, de olyankor visszazavarom a dobozba és próbálok róla nem tudomást venni. Ez persze nagyon jól hangzik, de iszonyú munkámba kerül. Úgy, hogy voltak rosszabb napok, amikor az ágyon ülve zokogtam órákig és hagytam, hogy szenvedjek, hogy utána újra fel tudjak állni onnan és valamennyire produktív tudjak lenni, a dobozolást bírtam kb öt hétig, mire eljött a mélypont. Ha ezt nem csinálom, ha hagyom a gondolatokat bóklászni a fejemben nagyon rövid időn belül megjelenik a szorítás gyomorszáj tájékon, ami kúszik felfelé, majd jön a nem kapok levegőt érzés, amit a menekülési kényszer követ. "Csak el innen!" Ki is mondtam, hogy költözzünk el. El innen. El az ország másig végére. El az emberektől, mert hánynom kell nagyon sokuktól.

Szóval választhattam: dobozolással és elkerüléssel kihúzom valameddig mielőtt kiborulnék, vagy minden nap pánikrohamba sodrom magam, akár többször is. Az előbbit választottam és úgy érzem jól döntöttem.

Tegnap aztán síri csendben ültem a kocsiban a párom mellett miközben átszeltük a várost. Volt már egy ilyen pár napja, de akkor épp azon gondolkodtam, hogy hová kéne költözni. Most viszont engedtem az agyamnak, hogy bulit csapjon, és csak az "el innen!" érzésnél kaptam észbe, hogy nem kéne.

Délután aztán, amikor harmadjára baszott föl valaki idegileg kifakadtam, de a legcifrább káromkodás sorozat sem volt elég dühlevezetésnek. Sajnos ha az illetőnek nem mondhatom el, hogy egy féreg, én nem érzek megkönnyebbülést.

Talán a mélypont eljöveteléhez az is hozzájárult, hogy rájöttem, hogy igazából gyászolok. Gyászolok és ezt nem tudom megélni rendesen. Erősnek kell lennem és támogatónak a páromal szemben, ami nem baj, hisz a nagyobb melót ő végzi, viszont én lelkileg belehaltam ebbe az egészbe. Olyasmit veszítettem el, miközben az életünk darabjaira hullott, amiről sejtettem, hogy idővel el kell engednem, de arra nem voltam felkészülve, hogy most és így. Hirtelen és drasztikusan. És én gyászlok, egyedül, és valójában erről a tényről is próbálok nem tudomást venni, mert akkor talán kevésbé lesz igazi. 

Szóval eljött a mélypont, és most már nem igazán működik a dobozolás, valahol elhagytam a dobozok tetejét, és a sok szar ömlik ki belőlük. Elfáradtam, pedig még nem látom a megoldást. 

Volt időszak az életemben, amikor a kérdésre, miszerint hány gyereket szeretnél majd mindig azt válaszoltam, hogy nem szeretnék gyereket. Erre így igazából nem emlékszem, anyám világosított fel róla pár éve egy veszekedésünk alkalmával.

Én úgy emlékszem, hogy mindig azt mondtam amit elvárnak ilyenkor, hogy igen természetesen szeretnék gyereket, majd ha már eljött az ideje, de hogy mennyit azt nem tudom. Egyet, kettőt, esetleg hármat.

Az igazság viszont az, hogy sosem gondoltam komolyan egyik verziót sem. Van az a "gyereket akarok" érzés, amiről mások beszélnek, na azt én sosem éreztem. Én mindig azt éreztem, hogy "azt szeretném, ha akarnék gyereket". Mindig volt valami ok, ami miatt úgy éreztem, hogy ez nem nekem való. Vagy a párkapcsolatomban nem éreztem magam biztonságban (nem mintha a gyerek téma valaha is aktuális lett volna, de mindenki elmereng azon, hogy jaj na vele vagy épp abban az élethelyzetben vállalna-e gyereket), vagy magammal nem voltam kibékülve.

Utólag persze bebizonyosodott, hogy nem is lett volna jó ötlet, hisz mindig kudarccal végzödött a dolog.

Az elmúlt napokban viszont valami megváltozott. Nálunk éves ciklusok vannak: egy évig voltunk párkapcsolatban, majd léptünk egyet följebb és összeköltöztünk, majd újabb év elteltével megkérte a kezem, majd eltelt most egy újabb év és újra változik valami. Az utóbbi hónapok nehezek voltak, mélyponton volt a kapcsolatunk, eltávolodtunk egymástól. Mindketten azt hittük, hogy a másik nem szereti és hogy egy időzített bombán ülünk, ami bármikor robbanhat. Aztán két hete beütött az igazi szar, veszélybe került az egész jelenlegi életünk együtt és külön-külön is. Két opció volt: rámegy a kapcsolatunk, vagyis felállok és lelépek, vagy pedig együtt közösen megpróbáljuk eltakarítani az elég nagy szart, ami a nyakunkba zúdult.

Az utóbbit választottuk.

Nehéz volt, valójában még mindig nehéz. Zokogva mondott el dolgokat, amiket a kapcsolatunk során még nem mert, és zokogva kért bocsánatot, az elmúlt hónapok miatt. Mindketten hibáztunk, de biztosak vagyunk benne, hogy együtt akarunk lenni. A kapcsolatunk nem jutott el abba a fázisba, ami már nem menthető, és ahhoz, hogy rájöjjünk ezekre a dolgokra az kellett, hogy beüssön a baj. Együtt vagyunk, próbáljuk együtt megoldani és nem kellett hozzá sok idő, hogy érezzem ha ebből kijutunk sokkal erősebbek leszünk önnálló emberként és párként is. Már érzem azt (és ezzel ő is egyetért), hogy ez a helyzet megerősíti a kapcsolatunkat és lényegében meg is menti (csak sikerüljön a világot visszabillenteni a négy sarkába).

Most érzem azt először, hogy már nem "azt szeretném, ha akarnék gyereket", hanem akarom azt a gyereket. Legszívesebben már most azonnal belevágnék, de felelősségteljesebb várni pár hónapot, hisz a jelenleg engem érő stressz mennyisége egy fejlődő kis életre borzasztó hatással lenne, másrészt "most van baj elég"...

Szóval úgy érzem és gondolom, hogy az éves ciklusok következő eseménye lehet, hogy korábban lesz (feltéve, hogy egyenesbe jön az életünk, és a csodára sem kell hónapokat várni).

Hétről-hétre szembejött velem az Eufória sorozat az HBO Go-n, de valahogy sosem éreztem késztetést, hogy belenézzek, pedig az egész net ezt ajánlgatta nekem így a Szolgálólány meséjének utolsó része közeledtével. Tegnap este aztán mégis rányomtam, és egy fél rész után besokalltam a sok meztelen férfitestrész láttán. De valahogy mégis ott motoszkált bennem, hogy érdekel mi lesz ebből, így ma újra elindítottam.

Aztán mosogatás közben belém hasított a mondat...

The absolute worst part of depression is that even though you know you're depressed, you're unable to stop yourself from getting worse. — Rue Bennett, Euphoria