Kemény hetem volt.

Az utóbbi 3 hónap borzalma nem akar múlni. Mindig ott lebeg a megoldás lehetősége és amikor elérnénk tova röppen. Minden nap úgy telik, hogy ott a remény, hogy holnap leereszkedik a létra a gödörbe és elkezdhetünk kimászni, de nem. A létra várat magára. Ráadásul itt a karácsony a nyakunkon, ilyenkor már egy hónapja szoktam díszítgetni a lakást, már minden girlandokkal és gömbökkel van tele, kivéve most. Most semmi nincs és nincs is kedvem elő venni bármit.

Azt gondoltam, pontosabban attól féltem, hogy ez az egész majd a párom egészségére lesz negatív hatással, de a héten rá kellett jönnöm, hogy engem tesz tönkre. Ő szerencsére jól van, nekem viszont kicsit feladta az immunrendszerem és a létező összes ponton van valami bajom. Péntek reggel már úgy mentem dolgozni, hogy csak ezt a napot éljem túl. De szó szerint a túlélés volt a cél. Alapvetően elég gyors tempóban csinálok mindent (kivéve az új dolgokat, olyankor megfontoltabb vagyok), most viszont minden egyes mozdulatomat kétszer vagy háromszor gondoltam át, mert egyszerűen nem voltam benne biztos, hogy amit csinálok az úgy jó. Pedig már a kezemben van az egész, szinte rutin szerűen megy. Most viszont rám nehezedett a felelősség súlya, ugyanis ha hibázok az valakinek az életébe kerülhet. Máskor ez nem okoz gondolt mert tiszta fejjel remekül megy minden, most viszont egy helyben állni is problémás volt.

Aztán amikor a főnök bejött és szólt valamiért, amihez semmi közöm, de nekem kellett megoldani, mert rám parancsolt majdnem síró görcsöt kaptam, pedig semmi okom nem volt rá. Egyszerűen kész vagyok. Gondoltam rá, hogy ebéd helyett csak beülök a mosdóba és sírok 20 percig de szerencsére éhes voltam és később már a síráshoz se volt erőm. 

Az utolsó egy órában rám nem jellemző módon próbáltam húzni az időt mert éreztem, hogy nincs tovább. Aztán a munkaidő vége előtt 5 perccel a kezembe nyomtak még egy nagy halom tennivalót én meg csak néztem, hogy "most komolyan?" Amikor meg jött a kérdés, hogy nem szeretnék-e haza menni könyörgő tekintettel annyit tudtam magamból kipréselni, hogy "hát az jó lenne". Persze így is volt túlórám, de mindegy.

Ezután még várt rám 700 m séta és egy óra buszozás. Otthon meg az én drágám vacsorával várt és kaja után annyira bekómáztam, hogy 4 órán át nem is tudtam magamról. Ő meg feküdt mellettem mozdulatlanul mert bár hiába mondtam neki, hogy csináljon amit akar nem zavar, állítás szerint ha megmozdult rögtön felébredtem. Nem mintha emlékeznék rá. Ezután még belekezdtünk egy sorozatba de persze gyorsan alvás lett a vége, ami részemről további 10 órán át tartott. Kimerültem na.

Most már kezdem összeszedni magam, ami nem jön rosszul, hisz 6 munkanap áll előttem...