Dolgozom már néhány hónapja "bejárósan", nem otthonról, hanem a város másik végén és az már az első perctől érdekel, hogy ezt mások mégis hogy csinálják ép ésszel. Lehet velem van a baj, én vagyunk túl puhány, túl kevés az energiám, de őszintén nem értem ezt mások hogy csinálják.

Minden reggel fél 5kor kelek. Ha délelőttös vagyok megyek dolgozni és általában fél 5 körül érek haza. Főzök, mosogatok, mosok, takarítok, a párommal vagyok, és rendezem az életünket. Már a munkában töltött idő annyira kimerít, hogy otthon már csak mint egy zombi teszem a dolgom. Ha délutános vagyok, akkor ugyanez van csak fordított sorrendben. A hét eleje még viszonylag jól megy, de mivel nem tudok 9kor lefekudni (főleg ha még haza se értem) ezért eleget aludni sem, így a hét második felében már a tulelesre hajtok.

Es akkor felmerul benne a jogos kérdés, hogy hogy a jó francban csináljak ezt mások adott esetben 2-3 gyerekkel? Mit csinálok én rosszul, hogy nem bírom ezt? Hogy lehet itt még időt szakítani a gyerekekre, hogy játsszon, beszélgessen, tanuljon velük az ember, ha hazaerve arra van erőm, hogy leuljek egy székre és nézzek ki a fejemből míg gyozkodom magam, hogy nekilassak az otthoni dolgoknak?

Talan ezen mennek tönkre házasságok, kapcsolatok, nem azon, hogy a nőnek volt pofája felszeni x kilót. Talán itt mennek el az emberek egymás mellett, mert egyszerűen saját magukat elviselni sincs már energiájuk, nem hogy foglalkozzanak még a másikkal is. Talán emiatt lesznek a gyerekek szeretet és figyelemhianyosak, ezért "romlanak el".

Most azon vagyok, hogy kitalaljam hol a baj és rendbehozzam a dolgokat, hogy ne csak hétvégén és hétfőn érezzem magam embernek, hanem a hét többi napján is. 

(Megfogadtam, hogy nem szállok fel a Norbi vonatra, mert az egész kritikán aluli, de ez úgy idevagott. Erről már terveztem írni rég, mert foglalkoztat a gondolat.)