Mióta az eszemet tudom valamilyen formában tisztában voltam vele, hogy depressziós vagyok. Sokáig persze nem volt rá szavam, csak tudtam, hogy valami nincs rendben, hogy nem így kéne éreznem magam.

Sokáig azt hittem, hogy ez tényleg így van. Néha elgondolkodtam, hogy mikor kezdődött, de sajnos nem tudom. Mindig voltak kétségeim magammal kapcsolatban: nem vagyok elég jó, elég okos, elég szép, nem vagyok olyan, mint a többiek és ez jóval több volt, mint a kamaszkori bizonytalanság, és sokkal korábban is kezdődött, ugyanis mire beütött a pubertás már javában benne voltam. Még néhány évvel ezelőtt is azt hittem, hogy ez már maga a depresszió, de valójában az elmúlt hónapokban jöttem rá, hogy az még csak az előszoba volt. A valódi üresség, az érdektelenség, az élni képtelenség csak nemrég köszöntött be. Ez egy hosszú folyamat eredménye, azé a folyamaté, amit én depressziónak hittem, és volt egy utolsó lökés, ami ebbe az állapotba taszított, és azóta se tudok kimászni belőle.

Ez a blog az én terápiám.