Számomra féltékenynek lenni sokáig közel egyenlő volt a dühvel. Dühössé tett, mert mindig olyan lányokra "kellett" féltékenykenem, akiket nem tartok jobbnak magamnál. Ha már megcsalnak akkor egy jobbal tegyék, ne egy olyannal, aki nem ér fel hozzám. Nagyképű duma, de igaz. Bármilyen kicsi is valakinek az önbecsülése, értékelhet másokat még annál is lejjebb. Ahhoz, hogy valakinél jobbnak gondoljam magam nem kell magamat nagyra tartanom.

Szóval mindig dühös lettem, mert bár magammat sem gondoltam soha olyan hú de jó nőnek, de azok a lányok sosem voltak szebbek nálam. Szeretem a szép nőket és elismerem, ha valaki szép és csinos, de ebben az esetben ezt nem tudtam megtenni, mert nem volt igaz. A személyiségükről meg nem tudok nyilatkozni, mert egy kivétellel nem ismertem őket.

Volt amikor a tudat, hogy féltékeny lehetek, illetve a lány személye annyira kiborított, hogy szerencsésen intéztem magamnak egy egy hónpos kúrát a pánikroham osztályon.

De volt olyan is, amikor a nőt meglátva elmúlt minden érzés belőlem. Düh, csalódottság, fájdalom és a féltékenység minden apró kis cseppje eltűnt. Miért? Mert vele még én is megcsalnám magamat. Én is rajta felejtettem a tekintetem, hisz ő volt a nő a címlapról, aki úgy nézett ki, mintha megrajzolták volna. Minden porcikája tökéletes, egyszerűen nem találsz hibát hiába is keresed. Nagybetűs Nő, gyönyörű és hibátlan.
Én meg ott álltam a kislányos kinézetemmel, a kis hosszú cuki ruhámban, kezdő sminkemben, hanyagul lelógó hajjal és a bőrömön éreztem a különbséget kettőnk közt. Szinte égetett.

Akkor kiürült egy pillanatra a fejem és megfogalmazódott a gondolat, hogy ha vele megcsal még meg is dicsérem.

A féltékenység vele szemben utána sem tért vissza. Egy kis zsibogás néha eluralkodott a szívemben, de az is igazából magam miatt, mert tudtam, hogy hiába akarom időnként olyannak látni magamat, amilyen Ő, a lába nyomáig sem érhetek fel soha.

Sokáig örültem annak, hogy kb 8-10 évvel nézek ki fiatalabbnak, és azt hittem közel 30 évesen ez majd mégjobb lesz, de nem. Kislánynak nézek ki, és úgy is érzem magam. Talán 40 évesen sem leszek nő, Nő meg aztán pláne.

Ha veszed a bátorságot és kimondod, hogy depressziós vagy rögtön hülyének néznek. "Te nem depressziós vagy, hanem boldogtalan, ráadásul azért vagy boldogtalan mert lusta vagy tenni a boldogságodért. Mindez a te hibád. Te csinálod ezt magaddal. Szándékosan. Szóval egyszerűen hagyd abba és kezdj úgy élni mint egy normális ember!"
Egyszerű a megoldas: hagyd abba a depressziót és kezdj el úgy élni mintha normális lennél. Légy normális!
De sajnos (vagy inkább szerencsére) ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról mi az a depresszió. Fogalmuk sincs arról milyen érzés amikor már nem érdekel és nem is fontos semmi. Milyen az, amikor az ember elveszíti a kapcsolatot önmagával, amikor már nem ura az életének. Milyen az, amikor órák, napok, hetek telnek el úgy, hogy semmi hasznosat nem csinálsz mert egyszerűen képtelen vagy rá. Inkább fekszel az ágyon, mozdulatlanul, bamulsz ki a fejedbol de nem teszel semmit. Közben persze nő a nyomás, hisz nő az el nem végzett dolgok száma, és csak tolod magad előtt a szart mozdulatlanul.

Ezt a blogot februárban hoztam létre és a tervem az volt, hogy összeszedem a gondolataiamt, rendbe teszem a kuszaságot a fejemben és ehhez ez a blog jó kis küzdőtér lesz. Aztán annyira félreraktam a dolgot, hogy naaa majd akkor én ezt megcsinálom, hogy a majd eléggé elhúzódott.

Kicsit több, mint fél évvel később most itt ülök és ugyanazok a kusza gondolatok harcolnak a fejemben, csak már rohadtul unom őket. Talán ideje lenne tényleg elkezdeni ezt a terápiát, ideje lenne kitisztítani az agyamat, mert az, hogy nem haladok egyről a kettőre, hogy haszontalannak érzem magam már felemészt.

Mióta az eszemet tudom valamilyen formában tisztában voltam vele, hogy depressziós vagyok. Sokáig persze nem volt rá szavam, csak tudtam, hogy valami nincs rendben, hogy nem így kéne éreznem magam.

Sokáig azt hittem, hogy ez tényleg így van. Néha elgondolkodtam, hogy mikor kezdődött, de sajnos nem tudom. Mindig voltak kétségeim magammal kapcsolatban: nem vagyok elég jó, elég okos, elég szép, nem vagyok olyan, mint a többiek és ez jóval több volt, mint a kamaszkori bizonytalanság, és sokkal korábban is kezdődött, ugyanis mire beütött a pubertás már javában benne voltam. Még néhány évvel ezelőtt is azt hittem, hogy ez már maga a depresszió, de valójában az elmúlt hónapokban jöttem rá, hogy az még csak az előszoba volt. A valódi üresség, az érdektelenség, az élni képtelenség csak nemrég köszöntött be. Ez egy hosszú folyamat eredménye, azé a folyamaté, amit én depressziónak hittem, és volt egy utolsó lökés, ami ebbe az állapotba taszított, és azóta se tudok kimászni belőle.

Ez a blog az én terápiám. 

Bárcsak tudnák meg, milyen reggelente azzal a félelemmel ébredni, hogy megint élni kell.

Elizabeth Wurtzel