BoriBlog

Ráéreztem

2020. március 16. 07:36 - BoriBori0422

Én egyáltalán nem gondoltam december 31-én, amikor szörnyű jövőképet festettem a következő 10 évről, hogy ezzel egyidőben valami már el is indult... Talán inkább arról kéne írnom, hogy elviszem a lottófőnyereményt és milyen jó lesz nekem egy trópusi szigeten koktélt szürcsölni a pálmafák árnyékában.

Komolyra fordítva a szót: tényeg nem gondoltam, hogy ilyen hamar elkezdődik. Bár én háborúról írtam, ez se sokkal jobb.

Amikor ez az egész kirobbant már írni akartam róla, de milyen jó, hogy nem tettem. Meg akartam várni míg hozzánk is elér (mert biztos voltam benne, hogy el fog, a kérdés csak a mikor volt, illetve hogy mennyire leszünk felkészülve), aztán amikor bettette a lábát hozzánk már annyi bizonytalanság volt bennem, hogy úgy döntöttem mégse. Most is igyekszem úgy írni, hogy még a kereső se dobja ki a posztom véletlenül se, mert ha őszintén leírnék mindent holnap már lehet rabosítanának.

Ezért a tényeket hagyjuk, nézzük a lelki oldalát.

Magamat nem féltem. Fiatal vagyok és egészséges, így nem érzem annyira rizikósnak a dolgot (feltéve ha hiszünk a nyilvános és aktuális információknak; igyekszem így tenni a magam érdekében). Budapesten élek és dolgozom. Tömegközlekedem és a munkát se tudom hazavinni, tehát amíg fel nem üti a munkahelyemen a fejét addig nekem még lesz hova bejárni. Jobban féltem a páromat, mert neki is be kell járni melóba és az övé rizikósabb is, mint az enyém. Nem megyek bele. Jobban féltem anyámat is, aki sokkal többet tömegközlekedik, mint én, és aki az idősebb korosztályba tartozik. És nagyon féltem a nagyszüleimet, akiknek vidéken túl sok esélyük nem lesz, ha eljut hozzájuk is a szar...

Képes vagyok tüneteket produkálni ha ráparázok valamire, ezért igyekszem folyamatosan nyugtatni magam. Csütörtök este full kész lettem egy kiadós köhögőrohamtól (amit egy röhögőgörcs váltott ki) és alig tudtam elaludni, mert azon kattogott az agyam, hogy mennyire felelőtlenség bemenni másnap dolgozni, ha feltételezem, hogy beteg lehetek.

Olyan kerületben élek, ahol minden hónap első hétfőjén van szirénapróba. Gyűlölöm. Amikor a hosszabb verziót nyomják le én mindig pánikroham határon vagyok már a végére. Olyan mintha sebeket tépne fel bennem, mintha emlékeket idézne fel, rögtön összeszorul a gyomrom, könny szökik a szemembe, nem kapok levegőt és menekülnék. Pedig lófasz se történik. És most időnként ugyanezt érzem... Általában csak szorongok, rámtör az erős szívdobogás, de amikor belegondolok, hogy bármikor helyzet lehet és a párom vagy anyám kórházba kerül és ki lesz szolgáltatva és nem segíthetek akkor nagyon mélyről kell visszarángatnom magam.

Már épp kezdtük rendbe jönni. Már kezdett egyenesbe kerülni minden. Megvolt a 3 hónapos tervem, hogy mit mikor oldok meg, tudok le, zavarok ki az életünkből, de ehhez elengedhetetlen volt, hogy mindketten biztosan és biztonsággal dolgozhassunk és ki merjem adni a pénzt a kezemből, mert nem kell azon aggódnom, hogy jövő hónapban nem lesz munkánk. Erre beüt a szar. De nem hagyom, hogy ez elhatalmasodjon rajtam. Se a pánik a betegségtől, se a jaj mi lesz az életünkkel. Gyűröm tovább, megyek előre ameddig lehet. Ha meg nem lehet, akkor úgyis egy olyan helyzettel kerülök szembe, amivel még nem találkoztam, de itt sokan mások se, szóval majd prod_298_22242.jpgrögtönözni kell.

Addig is ha épp van szabad agykapacitásom próbálok pozitív dolgokra gondolni. Például, hogy elviszem a lottófőnyereményt és milyen jó lesz nekem egy trópusi szigeten koktélt szürcsölni a pálmafák árnyékában.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://boribori.blog.hu/api/trackback/id/tr4515514358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása