Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy nyitott, elfogadó ember, aki előtt tényleg semmi nem kínos, lehet beszélni bármiről és tényleg elfogad bármit.

Aztán jött az elmúlt pár év és megváltoztam, legalábbis nyitottság (saját nyitottságom) tekintetében. Az elmúlt napokban szépen lassan világosodott meg a gondolat a fejemben: most már én vagyok a fura lány. Tudod az a lány, aki visszahúzódó, nem beszél sokat, elzárkózik bizonyos helyzetektől és néha furákat mond. És ez ijesztő.

Az elmúlt években rettentően bezárkóztam. Sok negatív tapasztalatom volt emberekkel, bántottak, átvertek, magamra hagytak. Sok szart cipelek a lelkemben, amivel egyedül kell megküzdenem, egyedül kell kezdenem vele valamit és így az egésznek az lett a következménye ami most vagyok.

Valóban, nem beszélek magamról pl a munkahelyemen sem. Ha valami konkrétumra rákérdez valaki azt elmondom, de kontextusból kiragadva néhány információ az életemről már néha furán hathat. Míg 20 évesen nagyon nem lehetett furát mondani, mert információhány esetén is be lehetett tömni pár lyukat (ja a szüleivel él, egyetemre jár, esetleg dolgozik mellette, diplomát szerez és nagyratörő álmai vannak), most már azok a lyukak a legfurcsább dolgokkal lehetnek amúgy tele. És így, ha azt mondom magamról, hogy az elmúlt két évben többször voltam nyugateurópában olyan eseményen, amit ők elképzelni se tudnak, hogy átlag ember oda beteheti a lábát, akkor felhúzzák a szemöldöküket, hogy de akkor mit keresel itt. Ezt persze nem mondtam, de mondtam hasonló szintű infót, mert valamire úgy rákérdeztek, és utána furán éreztem magam. Látnak a kirakósból 4 darabot és fejben összeraknak valamilyen képet, pedig az üres helyeken nem is az van, amit gondolnak. De akkor miért nem öntök tiszta vizet a pohárba? Mert az a tapasztalatom, hogy az emberek az információkkal nem élnek, hanem visszaélnek. Hajlamos vagyok sokszor meggondolni magam dolgokkal kapcsolatban, és ha pl előre elmondom, hogy mit tervezek, és aztán mégis meggondolom magam, akkor jön a szemrehányás, hogy de hát azt mondtad ezzel a szakmáva szarrá keresed majd magad, most meg mégsem tudsz és akarsz benne dolgozni (csak, hogy egy konkrét példát említsek. Mintha az ember 18 évesen tudná, hogy 5-10 év múlva hogy lehet elhelyezkedni egy adott szakmában és ott mégis mennyit lehet keresni...) Szóval az a tapasztalatom, hogy infókat kiadni veszélyes, de mégsem tudom 100%-osan befogni a számat. Mert kamuzhattam volna is...

Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fura lánynak érzem magam. Aki nem annyira vesz részt a trécselésben, aki inkább csendes megfigyelő, aki nem szereti ha hozzáérnek, nem szereti ha túl közel áll hozzá valaki, aki szívesen dolgozik egyedül, szótlanul, és ha meg is szólal valami fura hagyja el a száját (mert fiatal korom ellenére elég tömény élet áll mögöttem, ami nem is túl hétköznapi és aki nem ismeri a főbb pontjait annak abszolút érthetetlen, hogy mi és hogyan történhetett, én viszont senkinek sem akarok magyarázkodni, főleg nem több embernek egyesével.)

Ehhez kapcsolódik, hogy borzasztóan szorongó vagyok (mintha ez lenne az oka a fent felsoroltaknak). Egész életemben vártam a következő nagy eseményt. Vártam a gimnáziumot, az érettségit, az egyetemet, a diploma megszerzését, az első munkahelyet, a házasságot, a gyerekvállalást. Mindig volt valami következő lépés, ameddig csak el kell jutni és utána kezdődik az élet. És rá kellett jönnöm, hogy kurvára nem. Hülye vagyok de nagyon. Az élet már rég elkezdődött és ez a néha fejtetőig érő fostenger már az. Ennek ellenére most is határidőket tűztem ki, hogy na eddig ezt kell megcsinálni, addig meg azt és na majd utána lehet az élettel foglalkozni. És valamiért azt érzem ezzel nem vagyok egyedül. Valamiért azt érzem ebbe zakkan bele a legtöbb ember, hogy eltelik 40-50 év és ott állnak, hogy oké, de ennyi?

És szorongok emiatt. Hogy majd 30 év múlva is csak azt várom, hogy mikor kezdődik majd az élet. Szorogok amiatt is, hogy elbaszom az időmet azzal, hogy próbálok rendet tenni magam körül és így az egésznek nincs értelme, de máshogy meg nem tudom csinálni. Szorongok amiatt is, hogy elhagy a párom, mert nem vagyok elég jó (igen, amiatt is szorngok, hogy nem vagyok elég jó), hogy egydül maradok és mégis mit kezdek akkor magammal. Szorongok amiatt, hogy sosem lesz gyerekem (bármennyire is írtam arról nemrég, hogy szeretnék akár már most is, van rá esély bőven, hogy sosem lesz) és szorongok amiatt, hogy egyedül öregszem meg.

Hétfő délelőtti random érthetetlen kiborulásunkat látták, hallották. Köszönjük a figyelmet...